11 - 15 találat a 8401 közül.

Kertész Sándor: Csak előre

Oktatás

Általános

Cím
Kertész Sándor: Csak előre (olajfestmény, 1990-es évek)
Leírás
Kertész Sándor festő- és grafikusművész Csak előre (1990-es évek) című olajfestményét a 2017-es esztendő tavaszán az alkotó tiszteletére rendezett, a kiváló életművet gazdag képanyaggal prezentáló retrospektív kiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtárában. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Az embertől független valóság, vagyis az úgynevezett objektív világ a meghülyült szívtelenség káprázata. A modern realitás-fogalom egyébként egymaga bizonyíték amellett, hogy a valóság az embertől függ.” (Hamvas Béla)
„Az embertől független valóság, vagyis az úgynevezett objektív világ a meghülyült szívtelenség káprázata. A modern realitás-fogalom egyébként egymaga bizonyíték amellett, hogy a valóság az embertől függ.” (Hamvas Béla)

Talpas guzsaly

Oktatás

Általános

Cím
Talpas guzsaly
Leírás
A hívóképen (első hat felvétel) talpas guzsaly. Tulipános, faragott talpon karcolt, savazott díszítésű alsó szár; szárának felső része festett, esztergált. Piros guzsalyszalag van rákötve. A Cserépváraljáról származó tárgyat a miskolci Herman Ottó Múzeum őrzi. // A fonás a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. / Az orsó a rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. / A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A talpas guzsaly kb. másfél méteres rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon, vagy lábfejjel szorítja le a fonó. A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. – Fonásnál a guzsalyrúd felső részére (guzsalyfej/guzsalyfő) kötik a fonásra előkészített szöszt, melyről bal kézzel eresztik és állandóan nyálazva sodorják a szálat, míg a jobb kézzel egyenletesen az orsóra tekerik. / A rokka lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka tulajdonképpen a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. // A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejük jelentős részét fonással töltötték. Az őszi betakarítás után, november második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórakozás a csúcspontját, amikor különféle dramatikus játékokat (alakoskodás, maskarázás) adtak elő. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.): úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. / A fonónak különböző formái alakultak ki: – korcsoportok szerint: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók; – a munka jellegét tekintve: a) A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt (ún. kalákás fonó). b) A fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen adják össze a világításhoz szükséges petróleumot és a tüzelőt. / A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. / A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében, amennyiben az udvarlás társadalmilag elfogadott helyszíne is volt. (Forrás: Magyar Néprajzi lexikon; Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Bakoss Tibor: Vásári jelenet

Oktatás

Általános

Cím
Bakoss Tibor: Vásári jelenet
Leírás
Debreceni vásári jelenet. A hívóképen látható akvarellt a sümegi Kisfaludy Sándor Művelődési Központ, Könyvtár és Emlékház őrzi. // Bakoss Tibor festőművész, grafikus (Nagykőrös, 1868. április 12. – Porrog, 1950. március 22.) A Mintarajziskolában 1886–91 között Székely Bertalan és Madarász Viktor tanítványa volt, majd Sümegen lett rajztanár. Közben dunántúli tájakat festett. 1890-ben érkezett vissza Nagykőrösre, ahol a Nagykőrösi Református Gimnáziumban 1894-ig tanította a művészet alapelemeit. 1894-től 1921-ig a Debreceni Református Kollégiumban rajztanárként dolgozott. A Debreceni Műpártoló Egyesület egyik alapító tagja és vezéregyénisége volt. Az 1910-es években számtalan kisgrafikát készített, de kedvenc műfaja az akvarell volt. Különösen kedveltek azon vízfestményei és rajzai, melyek a helyi kertek és a Nagyerdő részleteit, eseményeit, változásait rögzítették. Bakoss egész életében a szegény emberek háza tájának, a baromfiudvarok, a melankolikus őszi délutánok, falusi utcák poétája volt. A szegénység megszépült könnyed, gyorsan iramló ecsetjének s grafitvonalainak megfogalmazásában. Megnemesültek a nyomorúságukban, elhanyagoltságukban is festői utcarészletek, erdőkkel keretezett pincék, szőlők, költőivé magasztosult a tájon elomló, az emberi elesettséget kendőző köd s az őszi színek tobzódó orgiájába belefonódó nincstelenség. Valósággal feltérképezte a baromfiudvarokat, megfigyelve a tyúkok, kakasok, libák tollazatát, sajátos mozdulatait, az állatok egyéniségét. 1911-ben műveiből Debreceni Műpártoló Egyesület gyűjteményes tárlatot rendezett. 1912-ben megkapta a Magyar Állami Nagy Akvarell Díjat, s a nyugati művészeti folyóiratok ettől fogva az élvonalbeli, angol akvarellistákkal egy szinten emlegették. Vízfestményeivel 1913-ban állami I. díjat nyert. 1921-ben műtermi tárlattal búcsúzott Debrecentől. Ugyanezen évben és 1926-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Akvarelljei négy évtizeden át szerepeltek a Műcsarnok és a vidéki városok seregszemléin. Egy évig Párizsban is járt tanulmányúton. Mindent látott, nem váltott azonban stílust, megőrizte eszményeit és eszközeit. 1922-ben Porrogra költözött és falusi magányában festette képeit élményeiről és emlékeiről, a debreceni Nagyerdőről, a miskolci Avasról, dunántúli tájakról és kőrösi részletekről. A porrogi temetőben nyugszik. (Forrás: Dr. Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Bakoss Tibor: Tavaszi életkép a Nagyerdőben

Oktatás

Általános

Cím
Bakoss Tibor: Tavaszi életkép a Nagyerdőben
Leírás
Tavaszi életkép a debreceni Nagyerdőben. A hívóképen látható akvarellt a sümegi Kisfaludy Sándor Művelődési Központ, Könyvtár és Emlékház őrzi. // Bakoss Tibor festőművész, grafikus (Nagykőrös, 1868. április 12. – Porrog, 1950. március 22.) A Mintarajziskolában 1886–91 között Székely Bertalan és Madarász Viktor tanítványa volt, majd Sümegen lett rajztanár. Közben dunántúli tájakat festett. 1890-ben érkezett vissza Nagykőrösre, ahol a Nagykőrösi Református Gimnáziumban 1894-ig tanította a művészet alapelemeit. 1894-től 1921-ig a Debreceni Református Kollégiumban rajztanárként dolgozott. A Debreceni Műpártoló Egyesület egyik alapító tagja és vezéregyénisége volt. Az 1910-es években számtalan kisgrafikát készített, de kedvenc műfaja az akvarell volt. Különösen kedveltek azon vízfestményei és rajzai, melyek a helyi kertek és a Nagyerdő részleteit, eseményeit, változásait rögzítették. Bakoss egész életében a szegény emberek háza tájának, a baromfiudvarok, a melankolikus őszi délutánok, falusi utcák poétája volt. A szegénység megszépült könnyed, gyorsan iramló ecsetjének s grafitvonalainak megfogalmazásában. Megnemesültek a nyomorúságukban, elhanyagoltságukban is festői utcarészletek, erdőkkel keretezett pincék, szőlők, költőivé magasztosult a tájon elomló, az emberi elesettséget kendőző köd s az őszi színek tobzódó orgiájába belefonódó nincstelenség. Valósággal feltérképezte a baromfiudvarokat, megfigyelve a tyúkok, kakasok, libák tollazatát, sajátos mozdulatait, az állatok egyéniségét. 1911-ben műveiből Debreceni Műpártoló Egyesület gyűjteményes tárlatot rendezett. 1912-ben megkapta a Magyar Állami Nagy Akvarell Díjat, s a nyugati művészeti folyóiratok ettől fogva az élvonalbeli, angol akvarellistákkal egy szinten emlegették. Vízfestményeivel 1913-ban állami I. díjat nyert. 1921-ben műtermi tárlattal búcsúzott Debrecentől. Ugyanezen évben és 1926-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Akvarelljei négy évtizeden át szerepeltek a Műcsarnok és a vidéki városok seregszemléin. Egy évig Párizsban is járt tanulmányúton. Mindent látott, nem váltott azonban stílust, megőrizte eszményeit és eszközeit. 1922-ben Porrogra költözött és falusi magányában festette képeit élményeiről és emlékeiről, a debreceni Nagyerdőről, a miskolci Avasról, dunántúli tájakról és kőrösi részletekről. A porrogi temetőben nyugszik. (Forrás: Dr. Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Bakoss Tibor: Gyümölcsöskert

Oktatás

Általános

Cím
Bakoss Tibor: Gyümölcsöskert
Leírás
Zöld szín uralta tájkép, árnyékos réten terebélyes fák alatt virágzó mályvabokor. A hívóképen látható akvarellt a kaposvári Rippl Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum őrzi. // Bakoss Tibor festőművész, grafikus (Nagykőrös, 1868. április 12. – Porrog, 1950. március 22.) A Mintarajziskolában 1886–91 között Székely Bertalan és Madarász Viktor tanítványa volt, majd Sümegen lett rajztanár. Közben dunántúli tájakat festett. 1890-ben érkezett vissza Nagykőrösre, ahol a Nagykőrösi Református Gimnáziumban 1894-ig tanította a művészet alapelemeit. 1894-től 1921-ig a Debreceni Református Kollégiumban rajztanárként dolgozott. A Debreceni Műpártoló Egyesület egyik alapító tagja és vezéregyénisége volt. Az 1910-es években számtalan kisgrafikát készített, de kedvenc műfaja az akvarell volt. Különösen kedveltek azon vízfestményei és rajzai, melyek a helyi kertek és a Nagyerdő részleteit, eseményeit, változásait rögzítették. Bakoss egész életében a szegény emberek háza tájának, a baromfiudvarok, a melankolikus őszi délutánok, falusi utcák poétája volt. A szegénység megszépült könnyed, gyorsan iramló ecsetjének s grafitvonalainak megfogalmazásában. Megnemesültek a nyomorúságukban, elhanyagoltságukban is festői utcarészletek, erdőkkel keretezett pincék, szőlők, költőivé magasztosult a tájon elomló, az emberi elesettséget kendőző köd s az őszi színek tobzódó orgiájába belefonódó nincstelenség. Valósággal feltérképezte a baromfiudvarokat, megfigyelve a tyúkok, kakasok, libák tollazatát, sajátos mozdulatait, az állatok egyéniségét. 1911-ben műveiből Debreceni Műpártoló Egyesület gyűjteményes tárlatot rendezett. 1912-ben megkapta a Magyar Állami Nagy Akvarell Díjat, s a nyugati művészeti folyóiratok ettől fogva az élvonalbeli, angol akvarellistákkal egy szinten emlegették. Vízfestményeivel 1913-ban állami I. díjat nyert. 1921-ben műtermi tárlattal búcsúzott Debrecentől. Ugyanezen évben és 1926-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Akvarelljei négy évtizeden át szerepeltek a Műcsarnok és a vidéki városok seregszemléin. Egy évig Párizsban is járt tanulmányúton. Mindent látott, nem váltott azonban stílust, megőrizte eszményeit és eszközeit. 1922-ben Porrogra költözött és falusi magányában festette képeit élményeiről és emlékeiről, a debreceni Nagyerdőről, a miskolci Avasról, dunántúli tájakról és kőrösi részletekről. A porrogi temetőben nyugszik. (Forrás: Dr. Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.