11 - 15 találat a 7909 közül.

Csárdabeli életkép az 1950-es évekből

Oktatás

Általános

Cím
Csárdabeli életkép az 1950-es évekből
Leírás
A budapesti Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének részét képező felvétel az 1950-es évekbeli csárda hangulatát idézi; egyszerű pásztoremberek mulatoznak az asztalnál. A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Nótázás a csárda tornácán

Oktatás

Általános

Cím
Nótázás a csárda tornácán
Leírás
A Hortobágyi csárda tornácán megörökített korabeli életképen borral teli asztalnál csikósok mulatnak muzsikaszó mellett. A felvétel a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének részét képezi. A Hortobágyi nagycsárda kultúrtörténeti és építészeti örökség, kiemelt műemlék. A 18. században épült népi barokk épület, az Alföld leghíresebb, legnagyobb csárdája és egyben Hortobágy legrégibb építménye. A Hortobágyi csárdát Debrecen városa 1699-ben a pusztán átvezető ún. Sóút mentén, a Hortobágy folyónál lévő vámszedőhely és postaállomás mellett építtette. Az elmúlt korok igényeinek megfelelően többször átépítették, bővítették (keleti szárnyát 1815-ben klasszicista stílusban építették): végleges történeti formáját a 19. század elején nyerte el. Története – mint a nagyobb utak és folyóvízi átkelőhelyek mentén épült csárdáké – szorosan összefonódott a mellette épült szekérállással és a mára a Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú híddal. Az utazókon, marhahajtókon kívül a környéken legeltető pásztoroknak, közeli falvak és tanyák lakosságának is fontos intézménye volt a csárda. A puszta életében jelentős szerepet betöltő hídi vásárnak úgyszintén központi helye volt, ahol sikeres üzletre rögtön áldomást is ihattak a felek. A több mint háromszáz éves épület, ahogy a múltban, ma is az utazók és a turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. (Forrás: http://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/csardak-utja/oldal/hortobagyi-csarda-kiallitas) A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Csárdabelső (Hortobágyi csárda)

Oktatás

Általános

Cím
Csárdabelső (Hortobágyi csárda)
Leírás
A budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található felvétel a csárdabelsőt örökíti meg hosszú asztalokkal, faragott székekkel, falifogassal, tálassal. A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

A Hortobágyi csárda

Oktatás

Általános

Cím
A Hortobágyi csárda
Leírás
A budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található, korabeli életképet ábrázoló archív felvételen a Hortobágyi csárda előtt várakozó, és oda érkező fogatok láthatók. A Hortobágyi nagycsárda kultúrtörténeti és építészeti örökség, kiemelt műemlék. A 18. században épült népi barokk épület, az Alföld leghíresebb, legnagyobb csárdája és egyben Hortobágy legrégibb építménye. A Hortobágyi csárdát Debrecen városa 1699-ben a pusztán átvezető ún. Sóút mentén, a Hortobágy folyónál lévő vámszedőhely és postaállomás mellett építtette. Az elmúlt korok igényeinek megfelelően többször átépítették, bővítették (keleti szárnyát 1815-ben klasszicista stílusban építették): végleges történeti formáját a 19. század elején nyerte el. Története – mint a nagyobb utak és folyóvízi átkelőhelyek mentén épült csárdáké – szorosan összefonódott a mellette épült szekérállással és a mára a Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú híddal. Az utazókon, marhahajtókon kívül a környéken legeltető pásztoroknak, közeli falvak és tanyák lakosságának is fontos intézménye volt a csárda. A puszta életében jelentős szerepet betöltő hídi vásárnak úgyszintén központi helye volt, ahol sikeres üzletre rögtön áldomást is ihattak a felek. A több mint háromszáz éves épület, ahogy a múltban, ma is az utazók és a turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. (Forrás: http://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/csardak-utja/oldal/hortobagyi-csarda-kiallitas) A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; a cégérüktől (pl. Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában). A csárdák a 19. sz. Magyarországának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (Magyar néprajzi lexikon)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Sakktáblamintával díszített bokály Marosvásárhelyről

Oktatás

Általános

Cím
Sakktáblamintával díszített bokály Marosvásárhelyről
Leírás
„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Nyugat-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia
Ólommázas bokály tulipán- és sakktáblamintával díszítve. Szárm.: Marosvásárhely. Déri Múzeum (Debrecen)
Ólommázas bokály tulipán- és sakktáblamintával díszítve. Szárm.: Marosvásárhely. Déri Múzeum (Debrecen)

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.