Mulatozók (csapra vert hordó körül négy alak: bal oldalon leány pohárral, a mellette ülő, daloló férfi fogja kezét; feléjük forduló alak hegedűn húzza nekik a nótát; jobb oldalon könyökére támaszkodó, búsuló? férfi). Vajai Andrásné alkotása a kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményének darabja.
A hívóképen a szigligeti vár körbástyája, háttérben a a Szent György-hegy. A felvétel a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményének darabja. // A vár török kori vonatkozásaihoz ld. Csorba Csaba: Regélő váraink, ill. https://varlexikon.hu/szigliget. // Magyarország várai különösen a török elleni harcokban jutottak nagy szerephez. A 15. század végén a magyar végvárak még a déli határvidéken helyezkedtek el két párhuzamos láncot alkotva a Duna és a Száva mentén (kettős végvári erődrendszer). Amikor 1541-ben Budavár elesett, Ferdinánd király egy új védővonal kiépítését rendelte el. Ez az Adriai-tengertől Szigetvár, Kanizsa, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Szatmár, Várad, Temesvár vonalán egészen az Al-Dunáig húzódott. Ez a védővonal vagy inkább védősáv hét főkapitányságra tagozódott, amelyek a bécsi udvari haditanács központi irányítása alatt álltak. A törökök sorozatos várostromokkal igyekeztek áttörni a végvárak védővonalán. A mohácsi vész után, Szulejmán szultán uralkodása alatt, kiváltképpen az 1550–60-as években egymást érték a török várostromok. Ezek közül Kőszeg (1532), Temesvár, Eger, Drégely, Szolnok (1552) és Szigetvár (1566) ostroma vált nevezetessé. A végvárak még akkor is fontos feladatot teljesítettek, ha a túlerővel szemben végül elestek. Föltartóztatták az ellenséget. Minden órával, amit a török a vár alatt töltött, kevesebb ideje maradt a továbbhaladásra, újabb országok meghódítására. A korabeli keresztény Európa ezért nevezte végvárainkat a „kereszténység védőbástyái”-nak. A végvárvonal óriási félkörívben zárta körül a török uralom alá került területeket, az úgynevezett hódoltságot. A várak szerepe békeidőben is jelentős volt. A hódoltság határain állomásozó török egységek állandó rablótámadásokkal tartották rémületben a határ menti lakosságot. A portyázókkal is csak a végvárak katonái vették fel sikerrel a harcot. Hódoltsági betörésekkel viszonozták a török támadásokat, nem hagytak békét a megszállóknak. Megakadályozták, hogy az ellenség a meghódított földön berendezkedjen és nyugalomban éljen. A várak között szoros kapcsolat állt fenn. A szomszédos várkapitányok állandóan tájékoztatták egymást a kapott hírekről. A végvári katonaság tagjai között képviselve volt minden társadalmi osztály és réteg, sokféle nép: a főuraktól kezdve – akikből többnyire várkapitányok vagy főtisztek lettek – a kisnemeseken át a jobbágyokig. A magyarokon kívül délen főleg horvátok, északon főleg szlovákok harcoltak, de külföldi zsoldosok is szép számmal akadtak. Állandó csatározás folyt a magyar és a török végvárak őrségei között. A katonák mellett tanítómesterek, íródeákok és sebészorvosok is tartózkodtak a várakban. Lantosok is járták a végvárakat, lelkesítő énekeikkel tartották ébren a vitézek harci kedvét. A nagyobb várak a királyé, a kisebbek a főúri családoké vagy a főpapoké voltak. A törökök előretörése miatt a főurak gyakran elvesztették birtokaikat, s így nem tudták váraikat fenntartani. Kénytelenek voltak anyagi támogatást kérni a királytól, vagy végső esetben a király javára lemondani a vár birtoklásáról. A nagy török hadjáratok rendszerint a hatalmas birodalom európai részéből indultak. Tavasszal, amikor a folyók árja elapadt, összegyűjtötték a török sereget. Május végén, június elején a nagyvezér vagy maga a szultán is harci ménjére ült, s mozgásba jött az útközben is folyton növekvő sereg. Hosszú hetek után a Száván átkelve, valamikor júliusra érte el a hadjárat Magyarországot, ahol egészen szeptemberig, októberig folytattak hadműveleteket, várostromokat. Legkésőbb Szent Demeter napjára, október 26-ra téli szállásukra húzódtak a melegebb éghajlathoz szokott törökök. A várostrom idejére a várat igyekeztek megerősíteni, élelemmel, lőszerrel jól ellátni s a védők számát növelni. Nagyobb várak esetében, ilyen volt például Eger és Szigetvár is, egy-két ezer katona és kézműves várta a támadókat. Az ostrom végeláthatatlannak tűnő heteire a minden külső segítségtől elzárt védőknek rettenthetetlen elszántságra volt szükségük. A várostromok nemegyszer török győzelemmel végződtek. A végvárrendszer mégis betöltötte feladatát: lefékezte, majd megállította a török magyarországi terjeszkedését. A végvárak a 17. század végén, a török kiűzésével hadászati jelentőségüket elvesztették. A bécsi udvar – attól félve, hogy Habsburg-ellenes függetlenségi harc támaszpontjaivá válhatnak – a 18. század elején többségüket felrobbantották. (Forrás: Illés György: Végek dicsérete. Magyar végvárak)
