Általános

Cím

Anna Margit: Múzsa (olajfestmény, 1962)

Leírás

Anna Margit festőművész Múzsa (1962) című olajfestménye S. Nagy Katalin /1944–/ jeles művészettörténész és szociológus Anna Margitról népszerűsítő céllal írott korai tanulmánykötetében, kismonográfiájában került publikálásra (S. Nagy Katalin: Anna Margit – in: Mai magyar művészet sorozat, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1971; sorozat szerk.: Dávid Katalin /1923–/, felelős szerk.: Román József /1913–2008/, technikai szerk.: Tiszovszky Zoltán, grafikus: Anna Margit /1913–1991/, reprodukciók: Károly Attila és Szelényi Károly /1943–/). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában megtalálható, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Anna Margit (BOROTA, 1913 - 1991, BUDAPEST) a Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Anna Margit: Fehér ház (olajfestmény, 1966)

Leírás

Anna Margit festőművész Fehér ház (1966) című olajfestménye S. Nagy Katalin /1944–/ jeles művészettörténész és szociológus Anna Margitról népszerűsítő céllal írott korai tanulmánykötetében, kismonográfiájában került publikálásra (S. Nagy Katalin: Anna Margit – in: Mai magyar művészet sorozat, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1971; sorozat szerk.: Dávid Katalin /1923–/, felelős szerk.: Román József /1913–2008/, technikai szerk.: Tiszovszky Zoltán, grafikus: Anna Margit /1913–1991/, reprodukciók: Károly Attila és Szelényi Károly /1943–/). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában megtalálható, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Anna Margit (BOROTA, 1913 - 1991, BUDAPEST) a Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Sass Brunner Erzsébet: Füzi néni szobája (vegyes technika /olaj, tempera/, Gyenesdiás, 1928)

Leírás

Sass Brunner Erzsébet festőművész Füzi néni szobája (1928) című, vegyes technikával készített festménye 1993-tól a Kisfaludy Sándor Művelődési Központ, Könyvtár és Emlékház múzeumi gyűjteményében található. „Nehezen lehetne két annyira távoli kultúra között olyan fokú szellemi kötődést találni, mint a magyar és az indiai, mégis létező és nagyon is élő az a szellemi kapocs, amely számos magyar művész, történész, régész indiai jelenlétében és munkásságában érhető tetten; gondoljunk csak Kőrösi Csoma Sándorra, Stein Aurélra, Fábri Károlyra, Amrita Sher-Gilre vagy éppen Sass Brunner Erzsébetre és lányára, Brunner Erzsébetre. A nagykanizsai születésű Sass Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet életútja és művészete szinte teljesen beleolvadt India kultúrájába, annak az országnak a miénktől pedig oly távoli szellemiségébe, ahol a két festőnő rátalált a számukra korábban bárhol máshol olyannyira nélkülözött fizikai és szellemi megnyugvásra. Mahatma Gandhi például azt mondta róluk, hogy bár nem tudja eldönteni, hogy festészetük mennyire számít technikásnak, de képeikről azonnal leolvasható az India népe iránti mély és őszinte szeretetük, ami élő módon sugárzik alkotásaikból. Bár jórészt Indiában éltek és alkottak, végrendeletükben mégis hazautaztatták kétezernél is több műalkotásukat, amelyeket a nagykanizsai Képzőművészetek Házára és a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumra hagytak… Farkas Erzsébet 1889-ben született Nagykanizsán. A fiatal lány képzőművészet iránti vonzódását rendőrkapitány édesapja maximálisan támogatta. ’Gyermekkoromra úgy emlékezem, hogy mindig is szerettem a magányt. Olyankor álmok, mesék, versek tartottak hatásuk alatt, és képzeletbeli eseményeken tűnődtem. Szerettem a rendkívüli természeti jelenségeket: a vihart, a jégesőt, a havazást’ – írta a művésznő emlékezéseiben. Sass Brunner Ferenc festőiskolájába mint tanuló jelentkezett, de alig két évvel később már a mester hitveseként fejezte be tanulmányait. Ezután együtt szervezték az intézmény programját, s a fiatal művészfeleség ettől fogva kezdte használni a Sassné Farkas Böske (vagy röviden SFB) szignót. Férjétől és egyúttal mentorától azonban hamar eltávolodott; a depressziós, a világháború tragédiáitól megcsömörlött férfi Sümegre vonult vissza, s későbbi – igen ritka – levelezésük nélkülözi a személyes, gyengéd, de még az egymás iránt akár csak érdeklődő hangnemet is. Sass Brunner Erzsébet a magányban kezdett felőrlődni; a fájdalom generálta álmairól és látomásairól a következőket jegyezte fel: ’A szél, az eső, a Nap, a fák, a patakok, a madarak nem kérdezik, ki vagy, mi a neved s foglalkozásod: ők ős barátjai a remetéknek, a zarándokoknak. Hozzájuk vágyom, az ő egyszerű, de törvényszerű életüket akarom élni, nem a paradicsomból kiűzött, hiú ábrándok után futó, elkorcsosult, beteg társadalom rosszul felépített légváraiban sínylődő emberekét.’ A lelki megnyugvást kereső, egyedülálló nő tehát útnak indult akkor alig 19 éves, a Királyi Képzőművészeti Akadémián szobrászatot tanuló lányával, aki élete végéig támasza és egyben legjobb barátja is volt. Szicíliáig jutottak, ahonnan a narancs és tájképei árulásából élő Brunner Erzsébet magyar nyelvű levélben fordult Rabindranath Tagorehoz. Soraiban megfogalmazta erős vonzódását India iránt, s gyermeki őszinteséggel vetette papírra, hogy mint indiai lélekkel élő bolygó magyar festőnők otthont és megnyugvást remélnek találni Tagore egyetemén, Sántinikétánban. Egyiptomon keresztül végül 1930-ban érkeztek meg álmaik végcéljához. A Sántinikétánban életre hívott egyetemi színvonalú iskola valóságos kultúr-Kánaán volt, amelyben számos külföldi szaktekintély és diák fordult meg. Brunnerék itt saját szövésű, maguk varrta ruháikban mint két szerzetesnő rendezkedtek be, és folytatták új típusú festészetük kibontakoztatását. Végre megízlelhették a tökéletes spirituális tisztaságot: ’Körülvéve a tiszta indiai atmoszférával, ez az a hely, ahol a szemeim kinyíltak az emberi szeretet és szánalom szépségére, ahol megtaláltam életem lelki vezetőjét.’ A miszticizmushoz erősen vonzódó és a külvilágra rendkívül érzékeny Sass Brunner Erzsébet elsősorban tájképeket, utcai jeleneteket és csendéleteket festett, az emberábrázolást kerülte. Azokon a tájképein, ahol mégis felbukkannak emberalakok, jelenlétük csupán figyelmeztetés arra, hogy az ember nem a természet ura, pusztán alkotórésze. Tájképein a végtelenség és az időtlen csend feszül: ’A nagyszerű látványok, a sivatag szikársága, a váltakozó esőzések, a lótusz tavak köde, a Gangesz misztikus vize, az impozáns Himalája, az emberek nincs élete, spirituális és fizikai szépségük és a koncentrikus képek atmoszférája leírhatatlan nyomot hagyott bennem’ – írta ottani érzéseiről. 1932 és 1935 között keresztül-kasul bejárták a hatalmas országot. ’Beutaztuk Indiát egyik végétől a másikig, Bengáltól Gujeratig, a Himalájától Rameswaramig, kutatva az anyagot, a lelket és az inspirációt. Nagy örömömre sok festeni való dolgot találtam. Egy új világ tárult ki a szemem előtt, mikor Benaresbe értünk, és láttam brahman nőket a Gangesz szent vizében fürdeni. Különböző festménysorozatok készültek utunkon Benarban, a színes Rajputaszban, Punjubban, Kashmírban, Hyderabadban, Madrasban és más helyeken. Soha nem fogom elfelejteni a hindu nők sarkain csilingelő csengettyűket, ahogy sétáltak vissza a forrástól, sem azokat a millió fekete gyémánt szemeket, amik Indiában bámultak rám’ – írja. Dél-Indiában, ahová Mahatma Gandhi meghívására érkeztek, elkészíthették a politikus portréját is. 1935 és 1937 között Japánban éltek, itt jelent meg Mystic India című könyvük, amelyhez barátjuk és lelki vezetőjük, Tagore, valamint Gandhi írt előszót. A két év alatt megismertették Petőfi Sándor költeményeit a távol-keleti országgal, sőt a magyar konzul közbenjárásával több költeményét is kiadták. Következő úti céljuk az Egyesült Államok volt, ahol San Franciscóban, Los Angelesben, Chicagóban és New Yorkban állítottak ki. Innen Angliába utaztak, végül hazatértek Magyarországra. Röpke látogatásuk után ismét Londonban várták őket, ahol a Cooling Gallery-ben mutatták be munkáikat. Itt találkoztak Radhakrishnan Baroda maharadzsával, aki arra kérte őket, hogy térjenek vissza Indiába, és fessenek egy gyűjteményt a Baroda Múzeum és Képcsarnok számára. Sass Brunner Erzsébet 1950-ben, tüdőgyulladásban halt meg. Lánya sokáig gyászolta, majd újra bekapcsolódott a képzőművészeti életbe: folytatta a már névjegyévé vált portréfestést. Gyermekarcain, férfi és női képmásain a távoli világ megfogalmazhatatlan bűvölete sugárzik. 1955 és 1957 között számos buddhista kegyhelyet festett meg Indiától Nepálon át Thaiföldig. 1959-ben találkozott a dalai lámával, akit az európai művészek közül elsőként örökíthetett meg. 2001-ben hunyt el Új-Delhiben. Anya és lánya művészetét először Indira Gandhi ’hozta haza’ 1970-ben, aki személyes jó barátja és mecénása is volt a ’két Böskének’.” (Heilmann Anna: Magyar testtel, buddhista lélekkel…; digitális forrás: http://muzeumcafe.hu/hu/magyar-testtel-buddhista-lelekkel/) – analóg forrás: MúzeumCafé, 22. évfolyam, 2011/2., április-május)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Gonda Zoltán: Fekete király (pasztellfestmény, 2010)

Leírás

Gonda Zoltán festő- és grafikusművész Fekete király (2010) című pasztellfestményét a 2013-as esztendőben az alkotó 70. születésnapja tiszteletére rendezett, a grandiózus életművet gazdag képanyaggal prezentáló jubileumi kiállításon tekinthették meg a látogatók a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád Termében. Gonda Zoltán képzőművész 1943-ban született Nyíregyházán. A négy gyermekes szegény családban szerzett ötvenes évekbeli élmények gondolkodásának alappilléreivé váltak. 1966-ban Debrecenben, majd 1973-ban Budapesten szerzett bölcsészdiplomát. A debreceni Képzőművészeti Körben végezte művészeti tanulmányait, ahol Félegyházi László, Menyhárt József és Bíró Lajos voltak a mesterei. Évekig Balassagyarmaton működött, számos európai, afrikai, ázsiai országban járt tanulmányúton. 1965-től rendszeresen szerepel csoportos és egyéni kiállításokon. Két évtizeden át csak grafikával foglalkozott, s hosszú csend után 1995-től kezdett el újra rendszeresen festeni: azóta több országos és külföldi kiállításon mutatkozott be festményeivel. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének, a Szolnoki Tisza Művésztelep alapító tagja. Szabadúszó alkotó, számos tipográfiai-művészeti munkát jegyez. „Hiszem, hogy aki új világot szeretne teremteni saját eszközeivel, hasznára lehet az emberiségnek – vallja Gonda Zoltán. S ebben a rövidke mondatban benne foglaltatik az alkotó ember vágya, de célkitűzése is. Ebben a hitben körvonalazza sajátos festői, grafikai arcélét, teremt újszerű látványvilágot, óhajt egy aprócska téglával hozzájárulni a nagy egészhez, az emberiség boldogulásához. Mert mit is csinál valójában Gonda Zoltán a művész és az ember? A két fogalmat akár ketté is választhatnám, az életmű érdekében ezt néha kénytelenek vagyunk megtenni. Esetünkben azonban – érzésem szerint – a művész úgy alkot, ahogyan világnézete, erkölcsi normái diktálják. Egyszóval önmagát adja mindabban, amit vizuálisan megfogalmaz. Művészként feldolgozza, absztrahálja, a gondolati szférába menekíti, majd sajátos eszközeivel összegzi és vizualizálja a látottakat. Mert Gonda Zoltán nem ábrázol, hanem érzelmei és tudatalattija erőteljes hömpölygésének engedelmeskedve, egyfajta állandó, nemes transzban alkot. 21. századi modern sámánként, az őselemek, föld, víz, levegő, s nem utolsósorban a tűz ihletésében, dinamikus ecsetvonásokkal ’pergeti meg’ sámándobként használatos festővásznát, új világot teremtve és újrateremtve. A pillanatnyi látvány csak ürügy számára: elindítja azt az érzelmektől fűtött gondolatsort, amely valóságfoszlányokba burkolt szín-foltokban vagy autonóm szín-játékokban ölt testet. Spontánul áradó, széles ívben hömpölygő szín-folyama valósággal feleselni látszik a gondosan megmunkált felületekkel. De nem ez az egyetlen, látszólagos ellentmondás Gonda alkotói módszerében. A művész gyakorta részleteire bontja a világot a szó átvitt, de legszorosabb értelmében is, elkészíti ennek a spontán, analizáló tevékenységnek a művészi térképét, hogy aztán az önállóan is értelmezhető mozaikkockákat egyetlen, nagyvonalú gesztussal átfogó kompozícióvá alakítsa. Erőteljesen emberközpontú festészet ez, még akkor is, ha az ember, vagy alkotásain keresztül keze nyoma konkrétan nem mindig fedezhető fel a munkákon. Alkotójuk emberszeretete, kifejezett kommunikációs vágya viszont minden esetben átsüt a festményeken, grafikákon.” (Németh Júlia művészeti író)

Kompetencia

Műveltségi terület

Anyanyelvi kommunikáció

Általános

Cím

Korpusszal ékített zöld ólommázas kerámia szenteltvíztartó (Csaprendek, XX. század eleje; Dr. Tóth Károlyné Darnay Sarolta hagyatéka)

Leírás

A szenteltvíztartó eredeti zöld mázas kerámia. Ívelt alaplappal, rajta korpusz. Csabrendeki gyűjtésből, Dr. Tóth Károlyné Darnay Sarolta ajándékozta a Sümegi Városi Múzeumnak. Darnay Sarolta gyűjteménye. Csabrendeki gyűjtésből Dr. Tóth Károlyné Darnay Sarolta ajándékozta a Sümegi Városi Múzeumnak. Darnay Kálmán gyűjteményében volt 500 darab szenteltvíztartó. A gyűjtemény többi részével együtt ezek is elpusztultak. Darnay Sarolta a 30-as években a neki tetsző darabokból másolatot készíttetett Kenner fazekassal, azok saját birtokában voltak. A szenteltvíztartók és a népi vallásosság: A katolikus parasztság házain kívül -belül tükröződött az ott élő család vallása. Az épületek oromzatán vagy a kémények tetején keresztek álltak, a barokk díszekkel ékes gazdag parasztházak homlokaira, gipszből vallási szimbólumokat formáltak, s az épületek utcai homlokzatán, kis fülkében sokféle fa, porcelán vagy cserép Mária-szobor állt. Bent, legtöbbször a ház végfalán a mestergerenda és a tükör alatt függött a kereszt. Az 'szentsarok' a tisztaszobában volt, s ugyanitt, az ajtó mellett akasztották fel a cserép vagy porcelán szenteltvíztartót is. Este-reggel a család tagjai ujjukat a szenteltvízbe mártva vetettek keresztet. Rendszerint olvasót tekertek rá, amelynek keresztje a szenteltvíztartó alatt lógott. A szentsarokban álló asztal szakrális jellegét mutatta, hogy rajta csak enni lehetett, munkavégzésre nem használták. Amikor a pap jött gyóntatni a beteget, az asztalt fehér terítővel terítették le, ráhelyezték a szentséget, a szent ostyát.

Kompetencia

Évfolyam

Anyanyelvi kommunikáció

Kompetencia 2

Évfolyam 2

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség