Idős Szappanos István festő- és grafikusművész Veránkai vadászház (1996) című aquarell festménye az alkotó tiszteletére megjelent reprezentatív könyvben található, amely a művész fiának, Szappanos István festőművész és művésztanár gondozásában jelent meg méltó emléket állítva a példakép édesapának. (kötetcím: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás; szerkesztette: Szappanos István, tipográfia: "GARTI" Goór Imre, fotográfia: Walter Péter, Pixelgraf Bt, Kecskemét, 2010, ISBN: 978-963-06-9490-2). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában fellelhető, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Idős Szappanos István festő és grafikus 1923. július 4-én született Kecskeméten. Középiskolai és jogakadémiai tanulmányait szülővárosa nagyhírű Református Kollégiumának iskoláiban végezte. A szülői ház után gimnáziumi rajztanára, Csikós Tóth András adta a művészetek iránti indíttatást és az akvarellfestés szeretetét. Majd Molnár Zoltán festőművész magániskolájában fejlesztette tovább képességeit, s kapott további biztatást az akvarellfestés művelésére. Később pedig szigorú és következetes gyakorlatokkal pótolta a rendszeres képzést, folyamatosan gazdagítva látásmódját, tágítva vizuális alkotói horizontját, grafikai és festészeti ismereteit. Az 1950-es évek közepétől közel három évtizeden keresztül alázatos szorgalommal dolgozott alkalmazott grafikusként a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutató Intézetben. 1988-tól évenként részt vett a Hajósi Képzőművészeti Alkotótábor munkájában, valamint a megyei alkotótelepek szorgos látogatója volt (Tiszakécske, Veránka, Békés, Kecel.) Tájkép, néha csendélet műfajban, akvarell- és olajfestéssel, valamint egyedi grafikával foglalkozott. Elsősorban akvarellek kerültek ki a kezei közül. Tiszta akvarelleket festett. Nem ragasztott papírokat a kép felületre, nem mázolt alá a színeknek, "alla prima" technikával dolgozott. Közel állt hozzá az alföldi táj, lelkesedett a különböző napszakok pazar fényjátéka iránt. Fia, Szappanos István szerint édesapja ízig-vérig plein-air festő volt: „Csodálta a természetet, művei jelentős része a természet templomában születtek. Mániákusan figyelte a felhők szépségét, mindig változó karakterét.” Szülővárosában hunyt el 1999. november 22-én. „Idősb Szappanos István sorát nyitja és zárja hasonnevű, hasonkvalitású, hasonhagyományú magyar festőgenerációnak. Nemes neve törvénye mögött megbújik (mert megbújtatja) Természet-Istenanya, Natura-Tündér (szeretetét, sőt szerelmét). Tapasztaltam, hogyan dajkálta bele magát hajnalban az üde-friss, ébredő szépség ősbölcsességű bölcsőjébe. Ahogy ébredt rá, úgy álmodta meg ő képeiben. Azért oly idilli-idealisztikus tárgyábra-ábrázolata, motívumkatalógusa, mert minden kétséget kizáróan az Égből ered. Jelen lehettem, ahogy tanítványai széles körében a delejes derűjű pusztában belemártotta szernpillaecsetjét az égbolt azúr kékjébe, s gyermeki pillantásával már vázolta is fel áhítatosan a fenti fényes semmiben megnyíló mennyei tájat. Abból az alig meglebbentett időtlen felleg-ég-igézetből hiteles a tanya és föld, fa és árnyék megidézése. Az eternitás sermmi-selyméből hámlik és bolyhodzik le szomjasan puha levegő-lombok absztraháló lélek-pamacsa. Csak a fenti hív sejtelme miatt oly telített a homályos növényzet-távlat, zöldellő anima-dornborzat, A horizont kiemelten dobja-vetíti elménkbe a közvetlen előtér remek rekvizitumait, a pusztuló puszta töredék történelmét: fűszálat, lapulevelet, földrögöt, suhanó réthorhost. Mily gazdag ez a visszavont valóságvarázslat éppenhogy a semmiből teremtés lukacsos párahálójában. E mindennél élőbb egyszerűség nagyszerűségét mentette már-már könnyezve a Mester felelőtlen kortársak felemás feledésétől. Gyönyörű részletek bontakoznak ki tüzes színszikrák türkizeiben, tiszta ametisztjeiben, hús hussanó karneoljaiban, melyek mellett naponta százszor rohan el a figyelmetlen utazó. Olyasmit ment e festészet látomásos látásmódjával, mely Napnál világosabb és világnál világlóbb, mégis tündöklete tűrhetetlenül tűnik. Felvillan mágikusan jegenye törzse, barázda buja bősége, háztetők cserépparazsa. S mindenütt gyönyörű-termékeny mélyzöld, aranyszemcsés pázsit. A plein air, a levegő-távlat űr-üzenete érzik a csendéletek szerkezetében szintén. Arra tanít mind, hogy az elmúltban, halottban is az örök élet múlhatatlan öröme zendül. A vízfestés technikája a hirtelen extázis felismerésében izzítja változhatatlanná a semmibe hullót. Nem lehet maszatolni, toldozni-foldozni, javítgatni utólag. A pillanat ihletét kívánja. Eme isteni pillanat bűvöletében gyöngyözött le a sors orsójáról hetvenhét mesebelien szépséges esztendőt, igazi istenidőt a magyar akvarell nagy maestrója, idősebb Szappanos István. Ezeregy tanítványa kövesse ék-kövecses útján!” (Turai Kamil esztéta) „Az európai művészetek ébredésének hajnalán még gyakran mesterségként illették a képzőművészeteket. Ma is mestermunkaként beszélünk a régi alkotásokról. Mégis más jelentéssel bír már a mesterség és a művészet. Abban a világszemléletben, amely áthatotta idős Szappanos István életét és alkotásait, kézen fogva járt a két fogalom. A 19. századi tudósok precizitásával készült fel arra a pillanatra, amikor festőfelszerelésével – gondosan összeválogatott színeivel, ecsetjeivel, az előkészített papírjaival kiülhetett a szabad természetbe, mint egy szentélybe. Csendes volt, meggondolt és elmélyült, ennek ellenére mágnesként vonzotta maga köré a fiatal művészeket. Hallgatták a régi jó polgári világ, a művészvilág anekdotáit, de elsősorban az akvarellezés tudománya kötötte le a művészekből egy csapásra nézővé váló közönséget. Évtizedek érlelték azt a tudást, amit átörökíthetett a körülötte lévőknek; egy olyan tudást, amely nemcsak a mesterség ismeretét, művelését jelenti, hanem a tiszteletet a téma, az alkotás és a néző iránt. Nem tért el a maga által kiszabott úttól, miközben a történelem, a környezet nagy kitérőket tett. Idős Szappanos István következetesen folytatta, amit elkezdett: alföldi fák, a Bükk lankái sorjáztak egymásután az akvarell-lapokon, hogy életművé állhassanak össze a természet jelenségei.” (Loránd Klára művészettörténész-muzeológus)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Idős Szappanos István festő- és grafikusművész Tulipánok vázában (1992) című aquarell festménye az alkotó tiszteletére megjelent reprezentatív könyvben található, amely a művész fiának, Szappanos István festőművész és művésztanár gondozásában jelent meg méltó emléket állítva a példakép édesapának. (kötetcím: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás; szerkesztette: Szappanos István, tipográfia: "GARTI" Goór Imre, fotográfia: Walter Péter, Pixelgraf Bt, Kecskemét, 2010, ISBN: 978-963-06-9490-2). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában fellelhető, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Idős Szappanos István festő és grafikus 1923. július 4-én született Kecskeméten. Középiskolai és jogakadémiai tanulmányait szülővárosa nagyhírű Református Kollégiumának iskoláiban végezte. A szülői ház után gimnáziumi rajztanára, Csikós Tóth András adta a művészetek iránti indíttatást és az akvarellfestés szeretetét. Majd Molnár Zoltán festőművész magániskolájában fejlesztette tovább képességeit, s kapott további biztatást az akvarellfestés művelésére. Később pedig szigorú és következetes gyakorlatokkal pótolta a rendszeres képzést, folyamatosan gazdagítva látásmódját, tágítva vizuális alkotói horizontját, grafikai és festészeti ismereteit. Az 1950-es évek közepétől közel három évtizeden keresztül alázatos szorgalommal dolgozott alkalmazott grafikusként a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutató Intézetben. 1988-tól évenként részt vett a Hajósi Képzőművészeti Alkotótábor munkájában, valamint a megyei alkotótelepek szorgos látogatója volt (Tiszakécske, Veránka, Békés, Kecel.) Tájkép, néha csendélet műfajban, akvarell- és olajfestéssel, valamint egyedi grafikával foglalkozott. Elsősorban akvarellek kerültek ki a kezei közül. Tiszta akvarelleket festett. Nem ragasztott papírokat a kép felületre, nem mázolt alá a színeknek, "alla prima" technikával dolgozott. Közel állt hozzá az alföldi táj, lelkesedett a különböző napszakok pazar fényjátéka iránt. Fia, Szappanos István szerint édesapja ízig-vérig plein-air festő volt: „Csodálta a természetet, művei jelentős része a természet templomában születtek. Mániákusan figyelte a felhők szépségét, mindig változó karakterét.” Szülővárosában hunyt el 1999. november 22-én. „Idősb Szappanos István sorát nyitja és zárja hasonnevű, hasonkvalitású, hasonhagyományú magyar festőgenerációnak. Nemes neve törvénye mögött megbújik (mert megbújtatja) Természet-Istenanya, Natura-Tündér (szeretetét, sőt szerelmét). Tapasztaltam, hogyan dajkálta bele magát hajnalban az üde-friss, ébredő szépség ősbölcsességű bölcsőjébe. Ahogy ébredt rá, úgy álmodta meg ő képeiben. Azért oly idilli-idealisztikus tárgyábra-ábrázolata, motívumkatalógusa, mert minden kétséget kizáróan az Égből ered. Jelen lehettem, ahogy tanítványai széles körében a delejes derűjű pusztában belemártotta szernpillaecsetjét az égbolt azúr kékjébe, s gyermeki pillantásával már vázolta is fel áhítatosan a fenti fényes semmiben megnyíló mennyei tájat. Abból az alig meglebbentett időtlen felleg-ég-igézetből hiteles a tanya és föld, fa és árnyék megidézése. Az eternitás sermmi-selyméből hámlik és bolyhodzik le szomjasan puha levegő-lombok absztraháló lélek-pamacsa. Csak a fenti hív sejtelme miatt oly telített a homályos növényzet-távlat, zöldellő anima-dornborzat, A horizont kiemelten dobja-vetíti elménkbe a közvetlen előtér remek rekvizitumait, a pusztuló puszta töredék történelmét: fűszálat, lapulevelet, földrögöt, suhanó réthorhost. Mily gazdag ez a visszavont valóságvarázslat éppenhogy a semmiből teremtés lukacsos párahálójában. E mindennél élőbb egyszerűség nagyszerűségét mentette már-már könnyezve a Mester felelőtlen kortársak felemás feledésétől. Gyönyörű részletek bontakoznak ki tüzes színszikrák türkizeiben, tiszta ametisztjeiben, hús hussanó karneoljaiban, melyek mellett naponta százszor rohan el a figyelmetlen utazó. Olyasmit ment e festészet látomásos látásmódjával, mely Napnál világosabb és világnál világlóbb, mégis tündöklete tűrhetetlenül tűnik. Felvillan mágikusan jegenye törzse, barázda buja bősége, háztetők cserépparazsa. S mindenütt gyönyörű-termékeny mélyzöld, aranyszemcsés pázsit. A plein air, a levegő-távlat űr-üzenete érzik a csendéletek szerkezetében szintén. Arra tanít mind, hogy az elmúltban, halottban is az örök élet múlhatatlan öröme zendül. A vízfestés technikája a hirtelen extázis felismerésében izzítja változhatatlanná a semmibe hullót. Nem lehet maszatolni, toldozni-foldozni, javítgatni utólag. A pillanat ihletét kívánja. Eme isteni pillanat bűvöletében gyöngyözött le a sors orsójáról hetvenhét mesebelien szépséges esztendőt, igazi istenidőt a magyar akvarell nagy maestrója, idősebb Szappanos István. Ezeregy tanítványa kövesse ék-kövecses útján!” (Turai Kamil esztéta) „Az európai művészetek ébredésének hajnalán még gyakran mesterségként illették a képzőművészeteket. Ma is mestermunkaként beszélünk a régi alkotásokról. Mégis más jelentéssel bír már a mesterség és a művészet. Abban a világszemléletben, amely áthatotta idős Szappanos István életét és alkotásait, kézen fogva járt a két fogalom. A 19. századi tudósok precizitásával készült fel arra a pillanatra, amikor festőfelszerelésével – gondosan összeválogatott színeivel, ecsetjeivel, az előkészített papírjaival kiülhetett a szabad természetbe, mint egy szentélybe. Csendes volt, meggondolt és elmélyült, ennek ellenére mágnesként vonzotta maga köré a fiatal művészeket. Hallgatták a régi jó polgári világ, a művészvilág anekdotáit, de elsősorban az akvarellezés tudománya kötötte le a művészekből egy csapásra nézővé váló közönséget. Évtizedek érlelték azt a tudást, amit átörökíthetett a körülötte lévőknek; egy olyan tudást, amely nemcsak a mesterség ismeretét, művelését jelenti, hanem a tiszteletet a téma, az alkotás és a néző iránt. Nem tért el a maga által kiszabott úttól, miközben a történelem, a környezet nagy kitérőket tett. Idős Szappanos István következetesen folytatta, amit elkezdett: alföldi fák, a Bükk lankái sorjáztak egymásután az akvarell-lapokon, hogy életművé állhassanak össze a természet jelenségei.” (Loránd Klára művészettörténész-muzeológus)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Idős Szappanos István: Tisza-parton álló fák (eredeti mű: aquarell festmény /1996/ – prezentált mű: reprodukció /in: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás, Kecskemét, 2010/)
Leírás
Idős Szappanos István festő- és grafikusművész Tisza-parton álló fák (1996) című aquarell festménye az alkotó tiszteletére megjelent reprezentatív könyvben található, amely a művész fiának, Szappanos István festőművész és művésztanár gondozásában jelent meg méltó emléket állítva a példakép édesapának. (kötetcím: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás; szerkesztette: Szappanos István, tipográfia: "GARTI" Goór Imre, fotográfia: Walter Péter, Pixelgraf Bt, Kecskemét, 2010, ISBN: 978-963-06-9490-2). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában fellelhető, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Idős Szappanos István festő és grafikus 1923. július 4-én született Kecskeméten. Középiskolai és jogakadémiai tanulmányait szülővárosa nagyhírű Református Kollégiumának iskoláiban végezte. A szülői ház után gimnáziumi rajztanára, Csikós Tóth András adta a művészetek iránti indíttatást és az akvarellfestés szeretetét. Majd Molnár Zoltán festőművész magániskolájában fejlesztette tovább képességeit, s kapott további biztatást az akvarellfestés művelésére. Később pedig szigorú és következetes gyakorlatokkal pótolta a rendszeres képzést, folyamatosan gazdagítva látásmódját, tágítva vizuális alkotói horizontját, grafikai és festészeti ismereteit. Az 1950-es évek közepétől közel három évtizeden keresztül alázatos szorgalommal dolgozott alkalmazott grafikusként a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutató Intézetben. 1988-tól évenként részt vett a Hajósi Képzőművészeti Alkotótábor munkájában, valamint a megyei alkotótelepek szorgos látogatója volt (Tiszakécske, Veránka, Békés, Kecel.) Tájkép, néha csendélet műfajban, akvarell- és olajfestéssel, valamint egyedi grafikával foglalkozott. Elsősorban akvarellek kerültek ki a kezei közül. Tiszta akvarelleket festett. Nem ragasztott papírokat a kép felületre, nem mázolt alá a színeknek, "alla prima" technikával dolgozott. Közel állt hozzá az alföldi táj, lelkesedett a különböző napszakok pazar fényjátéka iránt. Fia, Szappanos István szerint édesapja ízig-vérig plein-air festő volt: „Csodálta a természetet, művei jelentős része a természet templomában születtek. Mániákusan figyelte a felhők szépségét, mindig változó karakterét.” Szülővárosában hunyt el 1999. november 22-én. „Idősb Szappanos István sorát nyitja és zárja hasonnevű, hasonkvalitású, hasonhagyományú magyar festőgenerációnak. Nemes neve törvénye mögött megbújik (mert megbújtatja) Természet-Istenanya, Natura-Tündér (szeretetét, sőt szerelmét). Tapasztaltam, hogyan dajkálta bele magát hajnalban az üde-friss, ébredő szépség ősbölcsességű bölcsőjébe. Ahogy ébredt rá, úgy álmodta meg ő képeiben. Azért oly idilli-idealisztikus tárgyábra-ábrázolata, motívumkatalógusa, mert minden kétséget kizáróan az Égből ered. Jelen lehettem, ahogy tanítványai széles körében a delejes derűjű pusztában belemártotta szernpillaecsetjét az égbolt azúr kékjébe, s gyermeki pillantásával már vázolta is fel áhítatosan a fenti fényes semmiben megnyíló mennyei tájat. Abból az alig meglebbentett időtlen felleg-ég-igézetből hiteles a tanya és föld, fa és árnyék megidézése. Az eternitás sermmi-selyméből hámlik és bolyhodzik le szomjasan puha levegő-lombok absztraháló lélek-pamacsa. Csak a fenti hív sejtelme miatt oly telített a homályos növényzet-távlat, zöldellő anima-dornborzat, A horizont kiemelten dobja-vetíti elménkbe a közvetlen előtér remek rekvizitumait, a pusztuló puszta töredék történelmét: fűszálat, lapulevelet, földrögöt, suhanó réthorhost. Mily gazdag ez a visszavont valóságvarázslat éppenhogy a semmiből teremtés lukacsos párahálójában. E mindennél élőbb egyszerűség nagyszerűségét mentette már-már könnyezve a Mester felelőtlen kortársak felemás feledésétől. Gyönyörű részletek bontakoznak ki tüzes színszikrák türkizeiben, tiszta ametisztjeiben, hús hussanó karneoljaiban, melyek mellett naponta százszor rohan el a figyelmetlen utazó. Olyasmit ment e festészet látomásos látásmódjával, mely Napnál világosabb és világnál világlóbb, mégis tündöklete tűrhetetlenül tűnik. Felvillan mágikusan jegenye törzse, barázda buja bősége, háztetők cserépparazsa. S mindenütt gyönyörű-termékeny mélyzöld, aranyszemcsés pázsit. A plein air, a levegő-távlat űr-üzenete érzik a csendéletek szerkezetében szintén. Arra tanít mind, hogy az elmúltban, halottban is az örök élet múlhatatlan öröme zendül. A vízfestés technikája a hirtelen extázis felismerésében izzítja változhatatlanná a semmibe hullót. Nem lehet maszatolni, toldozni-foldozni, javítgatni utólag. A pillanat ihletét kívánja. Eme isteni pillanat bűvöletében gyöngyözött le a sors orsójáról hetvenhét mesebelien szépséges esztendőt, igazi istenidőt a magyar akvarell nagy maestrója, idősebb Szappanos István. Ezeregy tanítványa kövesse ék-kövecses útján!” (Turai Kamil esztéta) „Az európai művészetek ébredésének hajnalán még gyakran mesterségként illették a képzőművészeteket. Ma is mestermunkaként beszélünk a régi alkotásokról. Mégis más jelentéssel bír már a mesterség és a művészet. Abban a világszemléletben, amely áthatotta idős Szappanos István életét és alkotásait, kézen fogva járt a két fogalom. A 19. századi tudósok precizitásával készült fel arra a pillanatra, amikor festőfelszerelésével – gondosan összeválogatott színeivel, ecsetjeivel, az előkészített papírjaival kiülhetett a szabad természetbe, mint egy szentélybe. Csendes volt, meggondolt és elmélyült, ennek ellenére mágnesként vonzotta maga köré a fiatal művészeket. Hallgatták a régi jó polgári világ, a művészvilág anekdotáit, de elsősorban az akvarellezés tudománya kötötte le a művészekből egy csapásra nézővé váló közönséget. Évtizedek érlelték azt a tudást, amit átörökíthetett a körülötte lévőknek; egy olyan tudást, amely nemcsak a mesterség ismeretét, művelését jelenti, hanem a tiszteletet a téma, az alkotás és a néző iránt. Nem tért el a maga által kiszabott úttól, miközben a történelem, a környezet nagy kitérőket tett. Idős Szappanos István következetesen folytatta, amit elkezdett: alföldi fák, a Bükk lankái sorjáztak egymásután az akvarell-lapokon, hogy életművé állhassanak össze a természet jelenségei.” (Loránd Klára művészettörténész-muzeológus)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Idős Szappanos István: Tisza-parti fák (eredeti mű: aquarell festmény /1994/ – prezentált mű: reprodukció /in: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás, Kecskemét, 2010/)
Leírás
Idős Szappanos István festő- és grafikusművész Tisza-parti fák (1994) című aquarell festménye az alkotó tiszteletére megjelent reprezentatív könyvben található, amely a művész fiának, Szappanos István festőművész és művésztanár gondozásában jelent meg méltó emléket állítva a példakép édesapának. (kötetcím: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás; szerkesztette: Szappanos István, tipográfia: "GARTI" Goór Imre, fotográfia: Walter Péter, Pixelgraf Bt, Kecskemét, 2010, ISBN: 978-963-06-9490-2). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában fellelhető, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Idős Szappanos István festő és grafikus 1923. július 4-én született Kecskeméten. Középiskolai és jogakadémiai tanulmányait szülővárosa nagyhírű Református Kollégiumának iskoláiban végezte. A szülői ház után gimnáziumi rajztanára, Csikós Tóth András adta a művészetek iránti indíttatást és az akvarellfestés szeretetét. Majd Molnár Zoltán festőművész magániskolájában fejlesztette tovább képességeit, s kapott további biztatást az akvarellfestés művelésére. Később pedig szigorú és következetes gyakorlatokkal pótolta a rendszeres képzést, folyamatosan gazdagítva látásmódját, tágítva vizuális alkotói horizontját, grafikai és festészeti ismereteit. Az 1950-es évek közepétől közel három évtizeden keresztül alázatos szorgalommal dolgozott alkalmazott grafikusként a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutató Intézetben. 1988-tól évenként részt vett a Hajósi Képzőművészeti Alkotótábor munkájában, valamint a megyei alkotótelepek szorgos látogatója volt (Tiszakécske, Veránka, Békés, Kecel.) Tájkép, néha csendélet műfajban, akvarell- és olajfestéssel, valamint egyedi grafikával foglalkozott. Elsősorban akvarellek kerültek ki a kezei közül. Tiszta akvarelleket festett. Nem ragasztott papírokat a kép felületre, nem mázolt alá a színeknek, "alla prima" technikával dolgozott. Közel állt hozzá az alföldi táj, lelkesedett a különböző napszakok pazar fényjátéka iránt. Fia, Szappanos István szerint édesapja ízig-vérig plein-air festő volt: „Csodálta a természetet, művei jelentős része a természet templomában születtek. Mániákusan figyelte a felhők szépségét, mindig változó karakterét.” Szülővárosában hunyt el 1999. november 22-én. „Idősb Szappanos István sorát nyitja és zárja hasonnevű, hasonkvalitású, hasonhagyományú magyar festőgenerációnak. Nemes neve törvénye mögött megbújik (mert megbújtatja) Természet-Istenanya, Natura-Tündér (szeretetét, sőt szerelmét). Tapasztaltam, hogyan dajkálta bele magát hajnalban az üde-friss, ébredő szépség ősbölcsességű bölcsőjébe. Ahogy ébredt rá, úgy álmodta meg ő képeiben. Azért oly idilli-idealisztikus tárgyábra-ábrázolata, motívumkatalógusa, mert minden kétséget kizáróan az Égből ered. Jelen lehettem, ahogy tanítványai széles körében a delejes derűjű pusztában belemártotta szernpillaecsetjét az égbolt azúr kékjébe, s gyermeki pillantásával már vázolta is fel áhítatosan a fenti fényes semmiben megnyíló mennyei tájat. Abból az alig meglebbentett időtlen felleg-ég-igézetből hiteles a tanya és föld, fa és árnyék megidézése. Az eternitás sermmi-selyméből hámlik és bolyhodzik le szomjasan puha levegő-lombok absztraháló lélek-pamacsa. Csak a fenti hív sejtelme miatt oly telített a homályos növényzet-távlat, zöldellő anima-dornborzat, A horizont kiemelten dobja-vetíti elménkbe a közvetlen előtér remek rekvizitumait, a pusztuló puszta töredék történelmét: fűszálat, lapulevelet, földrögöt, suhanó réthorhost. Mily gazdag ez a visszavont valóságvarázslat éppenhogy a semmiből teremtés lukacsos párahálójában. E mindennél élőbb egyszerűség nagyszerűségét mentette már-már könnyezve a Mester felelőtlen kortársak felemás feledésétől. Gyönyörű részletek bontakoznak ki tüzes színszikrák türkizeiben, tiszta ametisztjeiben, hús hussanó karneoljaiban, melyek mellett naponta százszor rohan el a figyelmetlen utazó. Olyasmit ment e festészet látomásos látásmódjával, mely Napnál világosabb és világnál világlóbb, mégis tündöklete tűrhetetlenül tűnik. Felvillan mágikusan jegenye törzse, barázda buja bősége, háztetők cserépparazsa. S mindenütt gyönyörű-termékeny mélyzöld, aranyszemcsés pázsit. A plein air, a levegő-távlat űr-üzenete érzik a csendéletek szerkezetében szintén. Arra tanít mind, hogy az elmúltban, halottban is az örök élet múlhatatlan öröme zendül. A vízfestés technikája a hirtelen extázis felismerésében izzítja változhatatlanná a semmibe hullót. Nem lehet maszatolni, toldozni-foldozni, javítgatni utólag. A pillanat ihletét kívánja. Eme isteni pillanat bűvöletében gyöngyözött le a sors orsójáról hetvenhét mesebelien szépséges esztendőt, igazi istenidőt a magyar akvarell nagy maestrója, idősebb Szappanos István. Ezeregy tanítványa kövesse ék-kövecses útján!” (Turai Kamil esztéta) „Az európai művészetek ébredésének hajnalán még gyakran mesterségként illették a képzőművészeteket. Ma is mestermunkaként beszélünk a régi alkotásokról. Mégis más jelentéssel bír már a mesterség és a művészet. Abban a világszemléletben, amely áthatotta idős Szappanos István életét és alkotásait, kézen fogva járt a két fogalom. A 19. századi tudósok precizitásával készült fel arra a pillanatra, amikor festőfelszerelésével – gondosan összeválogatott színeivel, ecsetjeivel, az előkészített papírjaival kiülhetett a szabad természetbe, mint egy szentélybe. Csendes volt, meggondolt és elmélyült, ennek ellenére mágnesként vonzotta maga köré a fiatal művészeket. Hallgatták a régi jó polgári világ, a művészvilág anekdotáit, de elsősorban az akvarellezés tudománya kötötte le a művészekből egy csapásra nézővé váló közönséget. Évtizedek érlelték azt a tudást, amit átörökíthetett a körülötte lévőknek; egy olyan tudást, amely nemcsak a mesterség ismeretét, művelését jelenti, hanem a tiszteletet a téma, az alkotás és a néző iránt. Nem tért el a maga által kiszabott úttól, miközben a történelem, a környezet nagy kitérőket tett. Idős Szappanos István következetesen folytatta, amit elkezdett: alföldi fák, a Bükk lankái sorjáztak egymásután az akvarell-lapokon, hogy életművé állhassanak össze a természet jelenségei.” (Loránd Klára művészettörténész-muzeológus)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
Idős Szappanos István festő- és grafikusművész Tanyaudvar (1995) című aquarell festménye az alkotó tiszteletére megjelent reprezentatív könyvben található, amely a művész fiának, Szappanos István festőművész és művésztanár gondozásában jelent meg méltó emléket állítva a példakép édesapának. (kötetcím: Szappanos István akvarellfestő – alkotói kiadás; szerkesztette: Szappanos István, tipográfia: "GARTI" Goór Imre, fotográfia: Walter Péter, Pixelgraf Bt, Kecskemét, 2010, ISBN: 978-963-06-9490-2). Az oktatási célból bemutatott műalkotást tartalmazó kötet a MaNDA adatbázisában fellelhető, ingyenesen hozzáférhető és tanulmányozható. Idős Szappanos István festő és grafikus 1923. július 4-én született Kecskeméten. Középiskolai és jogakadémiai tanulmányait szülővárosa nagyhírű Református Kollégiumának iskoláiban végezte. A szülői ház után gimnáziumi rajztanára, Csikós Tóth András adta a művészetek iránti indíttatást és az akvarellfestés szeretetét. Majd Molnár Zoltán festőművész magániskolájában fejlesztette tovább képességeit, s kapott további biztatást az akvarellfestés művelésére. Később pedig szigorú és következetes gyakorlatokkal pótolta a rendszeres képzést, folyamatosan gazdagítva látásmódját, tágítva vizuális alkotói horizontját, grafikai és festészeti ismereteit. Az 1950-es évek közepétől közel három évtizeden keresztül alázatos szorgalommal dolgozott alkalmazott grafikusként a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutató Intézetben. 1988-tól évenként részt vett a Hajósi Képzőművészeti Alkotótábor munkájában, valamint a megyei alkotótelepek szorgos látogatója volt (Tiszakécske, Veránka, Békés, Kecel.) Tájkép, néha csendélet műfajban, akvarell- és olajfestéssel, valamint egyedi grafikával foglalkozott. Elsősorban akvarellek kerültek ki a kezei közül. Tiszta akvarelleket festett. Nem ragasztott papírokat a kép felületre, nem mázolt alá a színeknek, "alla prima" technikával dolgozott. Közel állt hozzá az alföldi táj, lelkesedett a különböző napszakok pazar fényjátéka iránt. Fia, Szappanos István szerint édesapja ízig-vérig plein-air festő volt: „Csodálta a természetet, művei jelentős része a természet templomában születtek. Mániákusan figyelte a felhők szépségét, mindig változó karakterét.” Szülővárosában hunyt el 1999. november 22-én. „Idősb Szappanos István sorát nyitja és zárja hasonnevű, hasonkvalitású, hasonhagyományú magyar festőgenerációnak. Nemes neve törvénye mögött megbújik (mert megbújtatja) Természet-Istenanya, Natura-Tündér (szeretetét, sőt szerelmét). Tapasztaltam, hogyan dajkálta bele magát hajnalban az üde-friss, ébredő szépség ősbölcsességű bölcsőjébe. Ahogy ébredt rá, úgy álmodta meg ő képeiben. Azért oly idilli-idealisztikus tárgyábra-ábrázolata, motívumkatalógusa, mert minden kétséget kizáróan az Égből ered. Jelen lehettem, ahogy tanítványai széles körében a delejes derűjű pusztában belemártotta szernpillaecsetjét az égbolt azúr kékjébe, s gyermeki pillantásával már vázolta is fel áhítatosan a fenti fényes semmiben megnyíló mennyei tájat. Abból az alig meglebbentett időtlen felleg-ég-igézetből hiteles a tanya és föld, fa és árnyék megidézése. Az eternitás sermmi-selyméből hámlik és bolyhodzik le szomjasan puha levegő-lombok absztraháló lélek-pamacsa. Csak a fenti hív sejtelme miatt oly telített a homályos növényzet-távlat, zöldellő anima-dornborzat, A horizont kiemelten dobja-vetíti elménkbe a közvetlen előtér remek rekvizitumait, a pusztuló puszta töredék történelmét: fűszálat, lapulevelet, földrögöt, suhanó réthorhost. Mily gazdag ez a visszavont valóságvarázslat éppenhogy a semmiből teremtés lukacsos párahálójában. E mindennél élőbb egyszerűség nagyszerűségét mentette már-már könnyezve a Mester felelőtlen kortársak felemás feledésétől. Gyönyörű részletek bontakoznak ki tüzes színszikrák türkizeiben, tiszta ametisztjeiben, hús hussanó karneoljaiban, melyek mellett naponta százszor rohan el a figyelmetlen utazó. Olyasmit ment e festészet látomásos látásmódjával, mely Napnál világosabb és világnál világlóbb, mégis tündöklete tűrhetetlenül tűnik. Felvillan mágikusan jegenye törzse, barázda buja bősége, háztetők cserépparazsa. S mindenütt gyönyörű-termékeny mélyzöld, aranyszemcsés pázsit. A plein air, a levegő-távlat űr-üzenete érzik a csendéletek szerkezetében szintén. Arra tanít mind, hogy az elmúltban, halottban is az örök élet múlhatatlan öröme zendül. A vízfestés technikája a hirtelen extázis felismerésében izzítja változhatatlanná a semmibe hullót. Nem lehet maszatolni, toldozni-foldozni, javítgatni utólag. A pillanat ihletét kívánja. Eme isteni pillanat bűvöletében gyöngyözött le a sors orsójáról hetvenhét mesebelien szépséges esztendőt, igazi istenidőt a magyar akvarell nagy maestrója, idősebb Szappanos István. Ezeregy tanítványa kövesse ék-kövecses útján!” (Turai Kamil esztéta) „Az európai művészetek ébredésének hajnalán még gyakran mesterségként illették a képzőművészeteket. Ma is mestermunkaként beszélünk a régi alkotásokról. Mégis más jelentéssel bír már a mesterség és a művészet. Abban a világszemléletben, amely áthatotta idős Szappanos István életét és alkotásait, kézen fogva járt a két fogalom. A 19. századi tudósok precizitásával készült fel arra a pillanatra, amikor festőfelszerelésével – gondosan összeválogatott színeivel, ecsetjeivel, az előkészített papírjaival kiülhetett a szabad természetbe, mint egy szentélybe. Csendes volt, meggondolt és elmélyült, ennek ellenére mágnesként vonzotta maga köré a fiatal művészeket. Hallgatták a régi jó polgári világ, a művészvilág anekdotáit, de elsősorban az akvarellezés tudománya kötötte le a művészekből egy csapásra nézővé váló közönséget. Évtizedek érlelték azt a tudást, amit átörökíthetett a körülötte lévőknek; egy olyan tudást, amely nemcsak a mesterség ismeretét, művelését jelenti, hanem a tiszteletet a téma, az alkotás és a néző iránt. Nem tért el a maga által kiszabott úttól, miközben a történelem, a környezet nagy kitérőket tett. Idős Szappanos István következetesen folytatta, amit elkezdett: alföldi fák, a Bükk lankái sorjáztak egymásután az akvarell-lapokon, hogy életművé állhassanak össze a természet jelenségei.” (Loránd Klára művészettörténész-muzeológus)
Kompetencia
Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
