41 - 45 találat a 9238 közül.

Goszthony Mária: Firenzei városrészlet

Oktatás

Általános

Cím
Goszthony Mária: Firenzei városrészlet (Olaszország, Firenze, tájkép, tusrajz, 1921)
Leírás
Goszthony Mária festőművész Firenzei városrészlet (tájkép, 1921) című tusrajza 1989-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. A rendhagyóan gazdag, sokrétű alkotásokat teremtő és évszázadnyi hosszú, kivételes életutat megélt jeles festő-, grafikus- és kerámiaművész „1893. augusztus 22-én született Bárdibükkön. A család az év nagyobbik részét Budapesten töltötte. Apja, a Vas megyei Goszthony család sarja, aki Somogyban több mint 1000 holdas birtokot műveltetett, a fővárosban jó nevű ügyvédi irodát vezetett. Iskoláit magánúton végezte, vizsgáit Budapesten tette le. A festőnek induló Goszthony Mária művészeti tanulmányait 1912-ben, Münchenben kezdte, ahol a Weisberger Képzőművészeti Akadémiát látogatta. Majd 1917–18-ig Budapesten a Haris közben megalakult, Kernstok Károly, Rippl-Rónai, Vedres Márk által vezetett Képzőművészeti Szabadiskolában folytatott stúdiumot. Kernstok legkedvesebb tanítványa és lelkes segítőtársa volt az iskola életének megszervezésében. Itt ismerkedett meg az új magyar művészeti élet képviselőivel. Szellemi érdeklődésére hatással volt a Vasárnapi Kör nevű progresszív idealista társaság, melynek gyakori látogatója volt. 1918-tól közvetítő szerepet töltött be a KMP Központi Bizottsága és a Katonai Tanács tagjai között, majd a letartóztatott és illegalitásban levő baloldali vezetők összekötője volt. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején, Kernstok vezetésével Nyergesújfalun művésztelep létesült, melynek létrehozásában szintén nélkülözhetetlen partnere volt mesterének. Az 1917–19 között készült szén- és tusrajzai, olajképei szervesen illeszkednek a korszak képzőművészeti szemléletéhez. Munkáit formai lényeglátás, energikus, biztos vonal- és színkezelés jellemzik. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. Bécsbe, majd Vedres János segítségével Firenzébe, onnan az osztrák határ közelében, az Alpok lábánál fekvő Villachba ment, ahol közel egy évet töltött. Expresszív, lírai hangvételű táj-akvarellek és tusrajzok őrzik az itt töltött idő emlékét. 1920-ban sikerült újból Olaszországba jutnia. Hosszabb időt töltött Firenzében, Assisiben. Perugiában és Rómában. Firenzében rézkarcot és freskófestészetet tanult. Tanulmányozta Cimabue, Pintorucchio, Giotto és Simone Martini festészetét. Assisiben kötött ismeretséget az ott élő dán katolikus íróval, Johannes Joergensennel, kinek hatására a szent ferenci ideákat követve a vallásos hitben talált támaszra. 1923-ban térhetett ismét haza Bárdibükkbe, ahol kápolnát építtetett és azt saját freskóival díszítette. Az assisi Szent Damján templom keresztjének hű másolata lett a kápolna alapja. A bárdibükki Porciunkola kápolnát XI. Pius pápa bullája 1925-ben búcsújáróhellyé nyilvánította. Olaszországba visszatérve, 1928–31 között Rómában elvégezte a Képzőművészeti Akadémiát. A 30-as évek elejétől az év egyik felét Rómában töltötte, ahol 10 évig műtermet tartott fönn a Villa Borghese melletti Villa Ruffo művésztelepen. Kis szárnyasoltárokat festett és templomi freskókat készített az olasz primitívek modorában, Rómában, Assisiben, Vareseben és a csehszlovákiai Kocsorcban, valamint idehaza Veszprémben. Assisiben kiállítása is volt. A 30-as évek közepétől barátnőjével, Josipovich Idával Vietri Sul Maren, Firenzében és Derutában kerámia műhelyeket látogattak, Salernoban kerámia kurzust végeztek. Könyvtárakban búvárkodtak, motívumokat gyűjtögettek. Kezdetben az itáliai majolikákat másolták, és azokat árulták Budapesten. A 40-es évek végén Bárdibükkön a kiskastélyban műhelyt rendeztek be, ahol a később hozzájuk csatlakozó unokatestvérrel, Goszthony Sárival együtt hármasban dolgoztak. A klasszikus habán stílust a magyar fazekas művészet hagyományos motívumaival és modern elemekkel ötvözve, de alapjában az itáliai reneszánsz hagyományokra támaszkodva kialakítottak egy sajátos kerámia stílust, mely a bárdibükki műhely jellemzőjévé vált. A műhely szellemi irányítója Goszthony Mária volt. Az ő neve alatt kerültek forgalomba a kerámiák főként az Iparművészeti Vállalaton és a Képcsarnokon keresztül. A bárdibükki műhely napsugaras derűje messzire világított. Az ország határain innen és túl számtalan bensőséges hangulatú kerámiával ajándékozta meg a hagyományosabb ízlésű kézműves tárgyak kedvelőit. E ’benső húrokat megpendítő’ hétköznapi tárgyak mára műtárgyakká nemesedve őrzik a három művésznő emlékét. Goszthony Mária kerámiáival megbecsült nevet szerzett, de elsősorban festőnek vallotta magát. Az 1960-as évek végéig festett. Posztimpresszionista szellemű olajképei és akvarelljei egész addigi életét végigkísérték. Külföldi útjain és idehaza, főként Somogyban készült plein aire táj-akvarelljeivel érte el legnagyobb művészi sikereit. A képek nagy része a Londoni Királyi Akvarell Társaság útján Angliába került. A kortárs képzőművészeti eseményekbe nem kapcsolódott bele. Magányos művészként, de számtalan barát szeretetét élvezve dolgozott haláláig. Budapesten és Kaposvárott voltak kiállításai. 1982-ben megkapta a Somogy Megyei Tanács Művészeti díját. 1989. március 28-án halt meg Mezőcsokonyán. Hamvait bárdibükki kápolnája őrzi.” (H. Bognár Zsuzsa művészettörténész – in: https://bkh2011.blog.hu/2011/07/12/goszthony_maria és http://bardudvarnok.hupont.hu/45/goszthony-maria)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció

Takács Ferdinánd: Baradla-barlang, Siralomház

Oktatás

Általános

Cím
Takács Ferdinánd: Baradla-barlang, Siralomház (Barlangfestmények sorozat, olajfestmény, 1999)
Leírás
Takács Ferdinánd festőművész Baradla-barlang, Siralomház (1999) című olajfestménye az alkotó tulajdona, amely jelenleg a jósvafői Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságán található. "Takács Ferdinánd Rezi községben született 1953-ban, gyerekkori eszmélése, majd későbbi élete is e tájhoz kötötte. 1981-óta él Cserszegtomajon. Itt községünkben alkotja realista, szürrealista, olykor absztrakt képeit. Takács Ferdinánd folyamatosan megújuló, változó festészeti világának egyik legizgalmasabb fejezetét a barlangász szenvedélyéhez kapcsolódó barlangfestményei képezik. Alkotó fantáziája és szürrealista látásmódja a csodálatos cseppkövekben és sziklatömbökben ember- és állatalakokat vél felfedezni. Agya folyamatosan dolgozik, tájképein, szimbolikus vagy realitáson túli alkotásain folyamatosan a megszokottól eltérőt keresi. Festői pályája mellett kiemelkedő a művészetszervező tevékenysége is. Takács Ferdinánd az örökké új utakat, megfogalmazásokat kereső, önmaga gondolataival viaskodó művész. Olyan alkotó, aki nagyon messze került Rezi, Cserszegtomaj ’szülöttem földjétől’, de aki mindig megmarad ennek a tájnak soha el nem eresztő gyönyörű rabságában. 1972 óta számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Képei magán- és közgyűjteményekben találhatók meg: Keszthelytől Budapestig, Zalaegerszegtől Hódmezővásárhelyig, Ausztriától Ausztráliáig, Hollandiától az USA-ig, Kárpátaljától Franciaországig számos helyen.” (Dr. Cséby Géza költő, műfordító, irodalomtörténész) "Takács örök kísérletező művész. Mindig új utat kezd, s nem nyugszik, amíg a maga elé tűzött feladatot megfelelő szinten meg nem oldja. Amikor egyes kérdéskörök adekvát vizuális felvázolásának módját kikísérletezte, tovább lép, új problémákra koncentrál.” (Dr. Kostyál László művészettörténész) "Stílusa a mai, rendkívül bonyolult világhoz hasonlatos: realizmus, szürrealizmus és szimbolizmus eszméi és megfogalmazásai szűrődnek át a művész tapasztalatain és kritikáján; ezekből vágyai és reményei beolvasztásával – egy ’tüntetően vidéki’ ember attitűdjével – építi fel azt a képi világot." (Dr. Korpás László barlangkutató, akadémikus)

Kompetencia

Műveltségi terület
Természettudományos és technikai

Somogyi Győző: III. Ferdinánd (1637-1657)

Oktatás

Általános

Cím
Somogyi Győző: III. Ferdinánd (1637-1657); (olajfestmény, Magyar királyok arcképcsarnoka - ötvenkét királyportréból álló sorozat eleme, /2000-2004/)
Leírás
„Szent István koronázásának 1000. évfordulóján kezdtem festeni a magyar királyok arcképcsarnokát Kaposvár városa számára. Célom egységes stílusú, lehetőleg történelmileg hiteles képsorozat volt. 918 esztendő minden ismert írott és képes forrását igyekeztem felhasználni, a királyi pecsétektől a fényképekig. Az 1500-as évektől vannak hiteles ábrázolások. Azelőtt a hagyományra és a kor ismeretével támogatott képzeletre kellett hagyatkoznom. Abban, hogy kit tekintek törvényes királynak és hogyan értékelem az egyes uralkodókat, a magyar történelmi közmegegyezésre bíztam magam. A rövid életrajzokat úgy állítottam össze, hogy az arcok mögül a magyar állam és nemzet sorsa is kibontakozzék. A képek nem élethű portrék, hanem stilizált uralkodó-ábrázolások, a műfaj sok ezer éves hagyománya szerint. Tárgyuk nem a rövid életű egy ember, hanem az ezeréves magyar királyság.” Somogyi Győző (in: Somogyi Győző: Magyar királyok arcképcsarnoka – Ajánlás, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006) „A megalkotásban arra törekedtem, hogy egy szemlélettel, lehetőleg hasonló megvilágításban és beállításban álljanak előttünk csaknem ezer év uralkodói. Királyábrázolásaink ugyanis magukon viselik ezer év stílusváltozásait. Az első királyokról például csak erősen stilizált pecsét- vagy pénzábrázolások vannak, vagy vonalas rajzok, később egy-egy metszet. Ezekben az időkben nem volt igény a portrészerű ábrázolásra. A királyban nem a mulandó egyéniséget, hanem a királyeszményt tisztelték, ezért a király mozdulata, kéz- és fejtartása merev, ünnepélyes, ikonszerű. S ahogy ezekkel az ábrázolásokkal foglalkoztam, megismertem a hátterét; hogy ez nem véletlen, nem ügyetlenség. Mint ahogy az ikonok 'merevsége' mögött is nagyon tudatos szerkesztés és főleg eszmei háttér van. Vagyis a királyt másként, mint felszentelt személyt és fenséget ábrázolni nem lehet... Forrásaim az előbb említett, egykorú ábrázolásokon kívül a régészek által feltárt eredeti darabok, amiket múzeumokból, könyvekből, múzeumi katalógusokból tudtam összeszedni. Sokat foglalkoztam viselettörténettel, hadviselet-történettel, és ezt az ismeretemet is belevittem, amikor viselettörténeti hitelességre is törekedtem.” Somogyi Győző (in: Kortárs, 2004/6.)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Kisnemesi címer: Dapsy család (Alsószuha község)

Oktatás

Általános

Cím
Kisnemesi címer: Dapsy család (Gömör-Kishont vármegye, Alsószuha község; forrás: XIX. század vége; Faggyas István grafikusművész tusrajza, 1987)
Leírás
A történelmi Gömör-Kishont vármegyei Alsószuha községbeli kisnemesi rangú Dapsy család címere Dr. Faggyas István (1912-2007) kiváló néprajzkutató, helytörténész és grafikusművész tusrajza. A polihisztor társadalomkutató és művész monográfiát/tanulmánykötetet írt szűkebb-tágabb szülőföldje kisnemesi családjairól, melynek hiteles, dokumentum értékű képanyagát (kisnemesi címerek és címerképek, kisnemesi kúriák és lakóházak) saját maga rajzolta. Az Alsószuha környéki kisnemesek című könyv a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványaként, a Gömör Néprajza sorozat XVI. köteteként jelent meg Dr. Ujváry Zoltán tanszékvezető egyetemi professzor szerkesztésében (Debrecen, 1988). A MaNDA adatbázisában megtalálható és tanulmányozható e napjainkban már kuriózumnak tekinthető néprajzi monográfia. „Életem nagy adományának tekintem, hogy megismerhettem. Nemcsak az azonos gondolkodás és szellemiség köt össze bennünket, hanem a szeretett gömöri szülőföldhöz való hűséges ragaszkodásunk is. Faggyas Istvánt egy kisded falu, Kelemér adta Gömörnek. Egy tölgyet, amely ott sarjadt és amelynek gyökerei ma is éltető erőt nyújtanak a sok-sok évgyűrűjű lombos fának. A kedves, szeretett falu, ahol Tompa Mihály szellemisége adott inspirációt, nemcsak az elődök emlékét jelenti, hanem azt a forrást, amely munkáit táplálja.” (Dr. Ujváry Zoltán) „E tanulmányomat a téma alaposabb feltárásának szükségességét jelző írásnak tekintem, mivel a régmúlt korokra vonatkozóan csak a komplex kutatás tud további adatokat felszínre hozni. A nemességről sok közlés látott már napvilágot, hogy csak a legfontosabbak közül Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I- XIII. köt. Pest, 1857- 1868., Csergheő Géza: Wappenbuch des Adels von Ungarn... I- VII. köt. Nürnberg, 1885 - 1892. és Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes. Budapest, 1889. munkáját említsem. Természetszerűleg a Gömörre vonatkozó művekben, pl. Borovszky Sámuel (szerk.): Gömör-Kishont vármegye. Budapest, é.n., Ila Bálint: Gömör megye. I. köt. Budapest, 1976. nagyszámú utalást és adatot találunk. Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemesi családai. I- II. köt. Kolozsvár, 1909. munkájában az összes gömöri nemesi családot felsorolja. A jelenkorra vonatkozóan a nemesi hagyományok is már csak emléktöredékekben élnek, miután a nemesi közösségnek alakító társadalmi szerepe régóta megszűnt. A kisnemesség – előjogainak megszűnése után is – féltékenyen vigyázott a régi szokások betartására és hosszabb időn át arra is, hogy a régi jobbágy családokkal ne keveredjenek. A tőkés gazdálkodás kibontakozásának különböző eseményei és következményei, a kisnemesi közösségek e védekező jogszokás jellegét is hiábavalóvá tette, s csupán a rokonsági kapcsolatok magyarázatára csökevényesedett néhány öregember emlékezetében. Az új osztálypolitikai vonatkozások szerint alakultak az eredetileg rokonsági jellegű összejövetelek is, mint a keresztelő, lakodalom, temetés, névnap. A kisnemesség, mint társadalmi réteg, a szükségszerűen bekövetkezett teljes jelentőségvesztés ellenére is megérdemli múltjának kutatását. Mind a Sajó- és a Szuha-völgyi, mind más volt kisnemesi falvakban, ahol lakóinak múltjára vonatkozó adatok még összegyűjthetők, s ilyen anyag elérhető, hozzásegít a kisnemesi múlt kutatásán át más vidékekkel való egykori kapcsolatainak tisztázásához, tájékoztat a magyar népi kultúra alaprétegéről, s különösen a szokásvilág területén nyújthat értékes magyarázatot.” (Dr. Faggyas István)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Kertész Sándor: Temető (Tisztelgés Bálint Endrének)

Oktatás

Általános

Cím
Kertész Sándor: Temető (Tisztelgés Bálint Endrének) (monotípia, 1970)
Leírás
Kertész Sándor festő- és grafikusművész Temető (Tisztelgés Bálint Endrének) (1970) című monotípiája 1996-tól a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe? Azt mondják, hogy ez a halál. Fehér sötétség. Ott él pontosan mellette. Annyira mellette, hogy már átlát, mint a szomszédba.” (Hamvas Béla)
„Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe? Azt mondják, hogy ez a halál. Fehér sötétség. Ott él pontosan mellette. Annyira mellette, hogy már átlát, mint a szomszédba.” (Hamvas Béla)

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.