41 - 45 találat a 9515 közül.

Kertész Sándor: Temető (Tisztelgés Bálint Endrének)

Oktatás

Általános

Cím
Kertész Sándor: Temető (Tisztelgés Bálint Endrének) (monotípia, 1970)
Leírás
Kertész Sándor festő- és grafikusművész Temető (Tisztelgés Bálint Endrének) (1970) című monotípiája 1996-tól a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe? Azt mondják, hogy ez a halál. Fehér sötétség. Ott él pontosan mellette. Annyira mellette, hogy már átlát, mint a szomszédba.” (Hamvas Béla)
„Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe? Azt mondják, hogy ez a halál. Fehér sötétség. Ott él pontosan mellette. Annyira mellette, hogy már átlát, mint a szomszédba.” (Hamvas Béla)

Üllői kora bronzkori égetett agyag öntőforma II.

Oktatás

Általános

Cím
Üllői kora bronzkori égetett agyag öntőforma (Üllő - 5. lelőhely, Kr. e. 2700/2500-2000/1900) - II.
Leírás
"Most a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum jóvoltából egy kora bronzkori öntőformával is megismerkedhetünk, hogy legyen fogalmunk arról, milyen egyszerű eszközökkel dolgoztak eleink. Üllőn, még 2006-ban találták meg a régészek ezt a kis, 6 centiméterszer 2,5 centiméteres agyagból égetett öntőformát, a pontos leírás szerint egy kétrészes, elkeskenyedő végű ár, vagy tű öntőformájának alsó felét. Amiből egyenesen következik, hogy volt ennek a formának egy hasonlóan agyagból égetett teteje is. Az is nagyon valószínű, hogy ez esetben a valamivel egymáshoz rögzített, vagy éppen a földbe beásott öntőformák közé borították bele az öntőnyíláson át a megfelelő mennyiségű felolvasztott bronzot – a formánkon látszik is a magas hő által hagyott nyom. Majd miután az megszilárdult, és kihűlt, levették róla a most 3D-ben is körüljárható kis cserépdarabot, az öntésnél keletkező fölösleget, a sorját pedig csiszolással, köszörüléssel távolították el. És készen is volt az ár, amivel ki lehetett lyukasztani a bőrt. Vagy a tű, amivel össze lehetett fogni a ruhát. Mert a Krisztus születése előtt 2700 és 1900 közötti makói kultúra emberének – aki ezt az öntőformát készítette, és használta, már volt szövőszéke, vagy legalább is valami hasonló alkalmatossága. Azt is tudjuk róla, hogy a sírmellékletek alapján (ezek jobbára csak agyagedények) nem volt valami gazdag népség, viszont már nagyállattartással foglalkozott, tehát ismerte a tehéntejből előállítható élelmiszereket is. (A 24 Üllőn feltárt gödör egyikében 14 fej és lábak nélküli szarvasmarha maradványait találták meg a régészek.) Aztán próbált védelmet nyújtó helyekre, és patakok partjára letelepedni. Halottait mindig elégette, hamvaikat cserépurnákba rakta, vagy egyszerűen beleszórta a sírgödörbe. A makói kultúra fazekasai általában kvarchomokkal „soványították” az agyagot, amivel dolgoztak. És az is érdekes, hogy nem voltak nagy temetőik, inkább magányos sírokat találtak a régészek vagy hármas, hatos sírcsoportokat. A bronzhoz szükséges rezet és ónércet viszont Üllő környékén hiába is keresnénk, így hát csak találgatni lehet, hogy a mai Ausztria területéről hozott alapanyagokból helyben dolgozott-e az amúgy a forma alapján jó szakembernek mondható fémöntő. Vagy esetleg csak az öntőforma került el valahogy az üllői 5-ös számú lelőhelyre." (Pálffy Lajos: Tűt öntött az üllői ember) http://mandarchiv.hu/cikk/6655/Tut_ontott_az_ulloi_ember

Kompetencia

Évfolyam
Természettudományos és technikai kompetencia

Kompetencia 2

Évfolyam 2
Matematikai kompetencia
Kétrészes, elkeskenyedő végű ár öntőformájának alsó fele. Sárgásbarna színű, kívül szürkésbarna foltosra égett. Az öntési folyamat tönkreteszi az égetett agyagból készített formák belsejét, ezért a két részes öntőformákat csak egyszer lehetett használni.
Kétrészes, elkeskenyedő végű ár öntőformájának alsó fele. Sárgásbarna színű, kívül szürkésbarna foltosra égett. Az öntési folyamat tönkreteszi az égetett agyagból készített formák belsejét, ezért a két részes öntőformákat csak egyszer lehetett használni.

Üllői kora bronzkori égetett agyag öntőforma I.

Oktatás

Általános

Cím
Üllői kora bronzkori égetett agyag öntőforma (Üllő - 5. lelőhely, Kr. e. 2700/2500-2000/1900) - I.
Leírás
"Most a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum jóvoltából egy kora bronzkori öntőformával is megismerkedhetünk, hogy legyen fogalmunk arról, milyen egyszerű eszközökkel dolgoztak eleink. Üllőn, még 2006-ban találták meg a régészek ezt a kis, 6 centiméterszer 2,5 centiméteres agyagból égetett öntőformát, a pontos leírás szerint egy kétrészes, elkeskenyedő végű ár, vagy tű öntőformájának alsó felét. Amiből egyenesen következik, hogy volt ennek a formának egy hasonlóan agyagból égetett teteje is. Az is nagyon valószínű, hogy ez esetben a valamivel egymáshoz rögzített, vagy éppen a földbe beásott öntőformák közé borították bele az öntőnyíláson át a megfelelő mennyiségű felolvasztott bronzot – a formánkon látszik is a magas hő által hagyott nyom. Majd miután az megszilárdult, és kihűlt, levették róla a most 3D-ben is körüljárható kis cserépdarabot, az öntésnél keletkező fölösleget, a sorját pedig csiszolással, köszörüléssel távolították el. És készen is volt az ár, amivel ki lehetett lyukasztani a bőrt. Vagy a tű, amivel össze lehetett fogni a ruhát. Mert a Krisztus születése előtt 2700 és 1900 közötti makói kultúra emberének – aki ezt az öntőformát készítette, és használta, már volt szövőszéke, vagy legalább is valami hasonló alkalmatossága. Azt is tudjuk róla, hogy a sírmellékletek alapján (ezek jobbára csak agyagedények) nem volt valami gazdag népség, viszont már nagyállattartással foglalkozott, tehát ismerte a tehéntejből előállítható élelmiszereket is. (A 24 Üllőn feltárt gödör egyikében 14 fej és lábak nélküli szarvasmarha maradványait találták meg a régészek.) Aztán próbált védelmet nyújtó helyekre, és patakok partjára letelepedni. Halottait mindig elégette, hamvaikat cserépurnákba rakta, vagy egyszerűen beleszórta a sírgödörbe. A makói kultúra fazekasai általában kvarchomokkal „soványították” az agyagot, amivel dolgoztak. És az is érdekes, hogy nem voltak nagy temetőik, inkább magányos sírokat találtak a régészek vagy hármas, hatos sírcsoportokat. A bronzhoz szükséges rezet és ónércet viszont Üllő környékén hiába is keresnénk, így hát csak találgatni lehet, hogy a mai Ausztria területéről hozott alapanyagokból helyben dolgozott-e az amúgy a forma alapján jó szakembernek mondható fémöntő. Vagy esetleg csak az öntőforma került el valahogy az üllői 5-ös számú lelőhelyre." (Pálffy Lajos: Tűt öntött az üllői ember) http://mandarchiv.hu/cikk/6655/Tut_ontott_az_ulloi_ember

Kompetencia

Műveltségi terület
Matematikai kompetencia
Kétrészes, elkeskenyedő végű ár öntőformájának alsó fele. Sárgásbarna színű, kívül szürkésbarna foltosra égett. Az öntési folyamat tönkreteszi az égetett agyagból készített formák belsejét, ezért a két részes öntőformákat csak egyszer lehetett használni.
Kétrészes, elkeskenyedő végű ár öntőformájának alsó fele. Sárgásbarna színű, kívül szürkésbarna foltosra égett. Az öntési folyamat tönkreteszi az égetett agyagból készített formák belsejét, ezért a két részes öntőformákat csak egyszer lehetett használni.

Vörsi Pásztor faragta magyar címeres sótartó I.

Oktatás

Általános

Cím
Vörsi pásztor által szaruból és fából faragott, díszített, magyar címeres sótartó (1881) - I.
Leírás
„Egy-egy muzeális tárgy korának meghatározásához több módszert, technikát is használnak a szakemberek. Akik, még mielőtt hozzálátnának a sokszor költséges, de mindenképpen hosszadalmas vizsgálatokhoz, azért előbb alaposan megnézik az objektumot, hátha a készítő valamilyen módon jelezte rajta munkálkodásának időpontját. És sokszor sikerrel is járnak, mint a Balaton Múzeum munkatársai, akiknek nem volt nehéz meghatározni egy vörsi sótartó korát, hiszen készítője gondosan belefaragta az 1881-es dátumot is a díszítések közé. A címeres sótartót a múzeum jóvoltából most a MaNDA 3D-s gyűjteményében is körüljárhatják. Az élet sava, borsa – szokták mondogatni, és ebben van is némi igazság, mert ha borsra nem is, sóra mindenképpen szüksége van az embernek. Nem csak a tartósítás miatt, de az ételek is íztelenek lennének a nátrium klorid nélkül. Ebből az újabban sokak által halálos veszedelemnek tartott vegyületből – mint tudjuk – a pásztornépeknek is kellett magukkal vinniük, hogy ízesíteni tudják bográcsban főtt eledeleiket. Vagy esetleg besózzák a leölt állat húsának azt a részét, amit nem tudnak rögtön elfogyasztani. A pásztorbotok, italok tárolására alkalmatos edények és beretvatokok díszítése mellett a pásztorfaragások egyik legfontosabb tárgyai a sótartók voltak. Amik viszonylag nagy felületet kínáltak fel az amúgy feladatokkal bőségesen ellátott pásztorembernek arra, hogy ráérő idejében különféle díszítményeket faragjon, karcoljon rájuk. Az állandó motívumok között ott szerepel a mátkapár, vagy éppen a betyárnak és szerelmének figurája különféle növényi díszítések, ornamentikák társaságában. Ugyancsak gyakran szerepel a díszek között a magyar címer, aminek okát nem lehet igazán tudni. Talán éppen a legalsóbb társadalmi rétegekre is jellemző hazaszeretet miatt jelennek meg ezek az ábrázolások. Még akkor is, ha a magyar címerrel a ritkán látott és birtokolt pénzérmék és a bankjegyek mellett leginkább akkor találkozhatott a szegény ember, ha törvénybe idézték valami miatt. Ugyanakkor a zászló és a címer az ország, a nemzet egységének szimbolikus ábrázolása is, így különösen az 1848-as jobbágyfelszabadítás után a sótartóját farigcsáló vörsi illetőségű pásztorember is úgy gondolhatta, ő is a magyar nemzet része. Rá is faragta tehát a kissé még oválisan barokkos és meglehetősen elnagyolt címerét a sótartójára. Egyszerű ember munkája ez, olyané, aki nem hallhatott még a hétszer vágott mezőről és a hármas halomról, vagy nem tulajdonított különösebb jelentőséget nekik. Így lett nála a mezőből öt, a halomból meg csak kettő. Ez a fajta „slendriánság” a sótartó mondjuk azt, hogy kevésbé kidolgozott növényi motívumainál is megfigyelhető, de azt hiszem nem is ez a lényeg, hanem inkább az döntést kell értékelnünk, ami a magyar címert erre a sótartóra helyezte.” (Pálffy Lajos: Slendrián sótartó) http://mandarchiv.hu/cikk/3151/Slendrian_sotarto

Kompetencia

Évfolyam
Matematikai kompetencia

Kompetencia 2

Évfolyam 2
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„A vörsi pásztor faragta sótartó díszítésének fókusza a virágzó ágakkal/életfákkal ölelt magyar címer. Nem feledkezett meg a tárgy alkotója a stilizált madár és a Nap, valamint a tulipán mellett a kard ábrázolásáról, s a készítés évéről sem.” (kobzosBBL)
„A vörsi pásztor faragta sótartó díszítésének fókusza a virágzó ágakkal/életfákkal ölelt magyar címer. Nem feledkezett meg a tárgy alkotója a stilizált madár és a Nap, valamint a tulipán mellett a kard ábrázolásáról, s a készítés évéről sem.” (kobzosBBL)

Sass Brunner Erzsébet: Füzi néni szobája

Oktatás

Általános

Cím
Sass Brunner Erzsébet: Füzi néni szobája (vegyes technika /olaj, tempera/, Gyenesdiás, 1928)
Leírás
Sass Brunner Erzsébet festőművész Füzi néni szobája (1928) című, vegyes technikával készített festménye 1993-tól a Kisfaludy Sándor Művelődési Központ, Könyvtár és Emlékház múzeumi gyűjteményében található. „Nehezen lehetne két annyira távoli kultúra között olyan fokú szellemi kötődést találni, mint a magyar és az indiai, mégis létező és nagyon is élő az a szellemi kapocs, amely számos magyar művész, történész, régész indiai jelenlétében és munkásságában érhető tetten; gondoljunk csak Kőrösi Csoma Sándorra, Stein Aurélra, Fábri Károlyra, Amrita Sher-Gilre vagy éppen Sass Brunner Erzsébetre és lányára, Brunner Erzsébetre. A nagykanizsai születésű Sass Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet életútja és művészete szinte teljesen beleolvadt India kultúrájába, annak az országnak a miénktől pedig oly távoli szellemiségébe, ahol a két festőnő rátalált a számukra korábban bárhol máshol olyannyira nélkülözött fizikai és szellemi megnyugvásra. Mahatma Gandhi például azt mondta róluk, hogy bár nem tudja eldönteni, hogy festészetük mennyire számít technikásnak, de képeikről azonnal leolvasható az India népe iránti mély és őszinte szeretetük, ami élő módon sugárzik alkotásaikból. Bár jórészt Indiában éltek és alkottak, végrendeletükben mégis hazautaztatták kétezernél is több műalkotásukat, amelyeket a nagykanizsai Képzőművészetek Házára és a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumra hagytak… Farkas Erzsébet 1889-ben született Nagykanizsán. A fiatal lány képzőművészet iránti vonzódását rendőrkapitány édesapja maximálisan támogatta. ’Gyermekkoromra úgy emlékezem, hogy mindig is szerettem a magányt. Olyankor álmok, mesék, versek tartottak hatásuk alatt, és képzeletbeli eseményeken tűnődtem. Szerettem a rendkívüli természeti jelenségeket: a vihart, a jégesőt, a havazást’ – írta a művésznő emlékezéseiben. Sass Brunner Ferenc festőiskolájába mint tanuló jelentkezett, de alig két évvel később már a mester hitveseként fejezte be tanulmányait. Ezután együtt szervezték az intézmény programját, s a fiatal művészfeleség ettől fogva kezdte használni a Sassné Farkas Böske (vagy röviden SFB) szignót. Férjétől és egyúttal mentorától azonban hamar eltávolodott; a depressziós, a világháború tragédiáitól megcsömörlött férfi Sümegre vonult vissza, s későbbi – igen ritka – levelezésük nélkülözi a személyes, gyengéd, de még az egymás iránt akár csak érdeklődő hangnemet is. Sass Brunner Erzsébet a magányban kezdett felőrlődni; a fájdalom generálta álmairól és látomásairól a következőket jegyezte fel: ’A szél, az eső, a Nap, a fák, a patakok, a madarak nem kérdezik, ki vagy, mi a neved s foglalkozásod: ők ős barátjai a remetéknek, a zarándokoknak. Hozzájuk vágyom, az ő egyszerű, de törvényszerű életüket akarom élni, nem a paradicsomból kiűzött, hiú ábrándok után futó, elkorcsosult, beteg társadalom rosszul felépített légváraiban sínylődő emberekét.’ A lelki megnyugvást kereső, egyedülálló nő tehát útnak indult akkor alig 19 éves, a Királyi Képzőművészeti Akadémián szobrászatot tanuló lányával, aki élete végéig támasza és egyben legjobb barátja is volt. Szicíliáig jutottak, ahonnan a narancs és tájképei árulásából élő Brunner Erzsébet magyar nyelvű levélben fordult Rabindranath Tagorehoz. Soraiban megfogalmazta erős vonzódását India iránt, s gyermeki őszinteséggel vetette papírra, hogy mint indiai lélekkel élő bolygó magyar festőnők otthont és megnyugvást remélnek találni Tagore egyetemén, Sántinikétánban. Egyiptomon keresztül végül 1930-ban érkeztek meg álmaik végcéljához. A Sántinikétánban életre hívott egyetemi színvonalú iskola valóságos kultúr-Kánaán volt, amelyben számos külföldi szaktekintély és diák fordult meg. Brunnerék itt saját szövésű, maguk varrta ruháikban mint két szerzetesnő rendezkedtek be, és folytatták új típusú festészetük kibontakoztatását. Végre megízlelhették a tökéletes spirituális tisztaságot: ’Körülvéve a tiszta indiai atmoszférával, ez az a hely, ahol a szemeim kinyíltak az emberi szeretet és szánalom szépségére, ahol megtaláltam életem lelki vezetőjét.’ A miszticizmushoz erősen vonzódó és a külvilágra rendkívül érzékeny Sass Brunner Erzsébet elsősorban tájképeket, utcai jeleneteket és csendéleteket festett, az emberábrázolást kerülte. Azokon a tájképein, ahol mégis felbukkannak emberalakok, jelenlétük csupán figyelmeztetés arra, hogy az ember nem a természet ura, pusztán alkotórésze. Tájképein a végtelenség és az időtlen csend feszül: ’A nagyszerű látványok, a sivatag szikársága, a váltakozó esőzések, a lótusz tavak köde, a Gangesz misztikus vize, az impozáns Himalája, az emberek nincs élete, spirituális és fizikai szépségük és a koncentrikus képek atmoszférája leírhatatlan nyomot hagyott bennem’ – írta ottani érzéseiről. 1932 és 1935 között keresztül-kasul bejárták a hatalmas országot. ’Beutaztuk Indiát egyik végétől a másikig, Bengáltól Gujeratig, a Himalájától Rameswaramig, kutatva az anyagot, a lelket és az inspirációt. Nagy örömömre sok festeni való dolgot találtam. Egy új világ tárult ki a szemem előtt, mikor Benaresbe értünk, és láttam brahman nőket a Gangesz szent vizében fürdeni. Különböző festménysorozatok készültek utunkon Benarban, a színes Rajputaszban, Punjubban, Kashmírban, Hyderabadban, Madrasban és más helyeken. Soha nem fogom elfelejteni a hindu nők sarkain csilingelő csengettyűket, ahogy sétáltak vissza a forrástól, sem azokat a millió fekete gyémánt szemeket, amik Indiában bámultak rám’ – írja. Dél-Indiában, ahová Mahatma Gandhi meghívására érkeztek, elkészíthették a politikus portréját is. 1935 és 1937 között Japánban éltek, itt jelent meg Mystic India című könyvük, amelyhez barátjuk és lelki vezetőjük, Tagore, valamint Gandhi írt előszót. A két év alatt megismertették Petőfi Sándor költeményeit a távol-keleti országgal, sőt a magyar konzul közbenjárásával több költeményét is kiadták. Következő úti céljuk az Egyesült Államok volt, ahol San Franciscóban, Los Angelesben, Chicagóban és New Yorkban állítottak ki. Innen Angliába utaztak, végül hazatértek Magyarországra. Röpke látogatásuk után ismét Londonban várták őket, ahol a Cooling Gallery-ben mutatták be munkáikat. Itt találkoztak Radhakrishnan Baroda maharadzsával, aki arra kérte őket, hogy térjenek vissza Indiába, és fessenek egy gyűjteményt a Baroda Múzeum és Képcsarnok számára. Sass Brunner Erzsébet 1950-ben, tüdőgyulladásban halt meg. Lánya sokáig gyászolta, majd újra bekapcsolódott a képzőművészeti életbe: folytatta a már névjegyévé vált portréfestést. Gyermekarcain, férfi és női képmásain a távoli világ megfogalmazhatatlan bűvölete sugárzik. 1955 és 1957 között számos buddhista kegyhelyet festett meg Indiától Nepálon át Thaiföldig. 1959-ben találkozott a dalai lámával, akit az európai művészek közül elsőként örökíthetett meg. 2001-ben hunyt el Új-Delhiben. Anya és lánya művészetét először Indira Gandhi ’hozta haza’ 1970-ben, aki személyes jó barátja és mecénása is volt a ’két Böskének’.” (Heilmann Anna: Magyar testtel, buddhista lélekkel…; digitális forrás: http://muzeumcafe.hu/hu/magyar-testtel-buddhista-lelekkel/) – analóg forrás: MúzeumCafé, 22. évfolyam, 2011/2., április-május)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
 „Füzi néni otthona szakrális tér. Mint egy szerzetes cellája – a tiszta lélek temploma. Semmi fölösleges, minden puritán: lóca, asztal, ágy, komód. Akárcsak Van Gogh szobája. Menedék, ahol kitárulkozhat az elme magasabb világra nyíló ablaka.” (kobzosBBL)
„Füzi néni otthona szakrális tér. Mint egy szerzetes cellája – a tiszta lélek temploma. Semmi fölösleges, minden puritán: lóca, asztal, ágy, komód. Akárcsak Van Gogh szobája. Menedék, ahol kitárulkozhat az elme magasabb világra nyíló ablaka.” (kobzosBBL)

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.