26 - 30 találat a 8504 közül.

Martyn Ferenc: Kék madár

Oktatás

Általános

Cím
Martyn Ferenc: Kék madár (olajfestmény, 1974)
Leírás
Martyn Ferenc festő- és grafikusművész Kék madár (1974) című absztrakt (nonfiguratív - konstruktivista - szürrealista) olajfestményét a 2016-os esztendőben az alkotó tiszteletére rendezett, a monumentális életművet gazdag képanyaggal prezentáló emlékkiállításon tekinthették meg a látogatók a kaposvári Vaszary Képtárban. A műalkotás 1985-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. június 10. – Pécs, 1986. április 10.): festő, grafikus, kerámikus, Munkácsy-díjas (1962), érdemes (1970) és kiváló művész (1978), Kossuth-díjas (1973). Rokona, Rippl-Rónai József házában eltöltött ifjú- és gyermekkora során ismerkedett meg először a francia szürrealizmussal, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Vaszary János és Réti István mellett folytatott tanulmányokat. 1926-40 között Párizsban élt, kapcsolatba került a legújabb festészeti irányzatokkal, Chirico metafizikus szürrealizmusával, s 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Részt vett kiállításaikon, szinte valamennyi európai országban megfordult. Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport tagjává választotta, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. 1940-ben hazatért, s 1945-ben véglegesen Pécsett telepedett le. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Az 1940-es években európai iskolázottságú festményei mellett a modern magyar szobrászat első kísérleteit hozta létre, s átütő erejű grafikai sorozatát, A fasizmus szörnyetegeit. A háborút követően a nonfiguratív irányzatok egyik legfontosabb hazai képviselője és kiteljesítője volt. Művészetét a látvány és az emlék geometrikus, absztrakt formákban való megragadása jellemzi az élmény, a látottak erejének visszaadásával. Dinamizmus és a tiszta színek harsány harmóniája uralja képeit. Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hiteles érzékletességgel láttatja a szereplőket is. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. A pontos megfigyelésen alapuló ábrázolástól a konstruktív koncepciókon át a geometrikus és spontán absztrakciókig, a látvány, emlék, belső lényeg megragadásának minden rétegében otthonos - mind a festészet mind a rajzművészetet tekintve. Színvilága, formanyelve sokban merít a zenéből és napi kultúra rekvizitumaiból. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Számos irodalmi remekmű kiváló illusztrátora. Plasztikával, kerámiával is foglalkozott. Martyn Ferenc polihisztor művész: korának teljességét igyekszik felfogni és kifejezni, a magyar avantgárd és absztrakt művészet emblematikus alakja.

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Középen kékes-barnás alapon lebegő, nagy madáralak, bal oldalon vörösesbarna bő szoknyás nő. Lent középen falevél, kék belsővel. A háttérben, a madár körül kilenc falábú figura áll.” (Hárs Éva)
„Középen kékes-barnás alapon lebegő, nagy madáralak, bal oldalon vörösesbarna bő szoknyás nő. Lent középen falevél, kék belsővel. A háttérben, a madár körül kilenc falábú figura áll.” (Hárs Éva)

Szabados János: Ítélet

Oktatás

Általános

Cím
Szabados János: Ítélet (olajfestmény, 1989)
Leírás
Szabados János festőművész Ítélet (1989) című olajfestménye az alkotó kaposvári 1997-es kiállításához készült katalógusban látható, amely a Vaszary Képtár kiadásában jelent meg. A Kaposváron 1937-ben született Munkácsy-díjas kiváló művész a következőképpen summázza életpályáját: „A város, ahol születtem, hét domb karéjában épült, a Kapos mentén. Közülük kettőt hegynek nevezünk ma is: Kecel-hegy és Róma-hegy. Rippl-Rónai révén a Róma-hegy vált ismertebbé, bár nekem, gyermekkori élményeim alapján, a Kecel – mostanra zsúfolásig beépítve is – kedvesebb. A tüskevári malomtól és strandtól jól látszott elnyúló vonulata, jelezve a város egyik akkori határát. Korai rajzaimon, vízfestményeimen ez a vidék jelent meg először. Elsőszülöttként nagy családban nevelkedtem, hatan voltunk testvérek. Apám címfestőmester volt, műhelyében kezdtem rajzolgatni. Ott ismertem meg a festőmesterség eszközeit, anyagait. Elég korán belenőttem az önálló munkába is, üzletportálok kiegészítő figurális díszítőtábláit, plakátokat, mozifilmeket ajánló, enyves festékkel vászonponyvára festett nagyméretű reklámokat, a kötelező ünnepekhez megrendelt sok négyzetméternyi portrét és munkafázisokat megjelenítő tablókat készítettem. Az így szerzett tapasztalatok később is segítettek az éppen adódó feladatokban. Jártam persze művészeti szabadiskolába is, készülvén a főiskolai felvételire. Tanulmányaimat 1957-ben kezdtem a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol mestereim Z. Gács György és Miháltz Pál festőművészek voltak, de találkozhattam ott Borsos Miklóssal és Rákosi Zoltánnal is, akiknek hitelessége és emberi, szakmai tartása sokunk számára jelent mintát. A diplomamunkáig tartó jó évek után, 1962-ben szülővárosomban kezdtem önállóan dolgozni. Ez idő tájt a Dunántúl városaiban letelepedő fiatal alkotókkal alakuló kapcsolataim szakmai biztatást és biztonságot is adtak. Ez a ki nem mondott, de bizonyosságot jelentő szellemi törekvéseinket is összetartó kapcsolat máig érvényesnek mondható. 1963-ban megnősültem, feleségem Weeber Klára szobrász. Két gyermekünk született: János (1967) és Anna (1977). Mindketten mesterségeinkhez hasonló pályát választottak, a Magyar Iparművészeti Egyetemet végezték el. A műterem, ahol több mint harminc éve dolgozunk, ugyancsak benépesült munkáinkkal, eszközeinkkel, szerszámainkkal, anyagokkal és látszólag haszontalan tárgyakkal, azonban még mindig van ott helye az újabb elképzeléseknek, ötleteknek. A hetvenes években pályázatokon elnyert nagyméretű mozaikok kartonjainak hatása és a kivitelezés folyamata lényeges változást hozott festői gondolkodásomban, új léptéket kerestem. A korábbi zártabb képi világ motívumait, felületmegoldásait a képtérben megnyíló terek szabadon kezelt közegébe helyeztem, így a gesztusok véletlenszerűségét kibontva vagy elfedve, nagyobb szerepet kapott a rajz is. Ez a színekből szabadon kibontakozó világ a nyolcvanas évek közepéig foglalkoztatott. Akkor úgy éreztem, váltanom kell, hiszen az elkészült sok kép között ismétlődéseket találtam, meg időnként feltűnő, számomra árulkodó rutinszerű unalmasságot is. Azóta készült munkáim főszereplői a figurák. Az a jelenség érintett meg, figyelmeztetően, melyet környezetemben meg a világban is tapasztalhattam: a különállás, a zárkózottság, az egyedi sérthetetlenség. Témáim persze nem a magam sorsára utalnak, hiszen elégedettnek mondhatom magam. Olyan családom van, mely érzelmi, és szellemi biztonságot áraszt, újabb, bizakodást árasztó képek készítésére ösztönöz…” (forrás: http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/021.htm)

Kompetencia

Műveltségi terület
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség
„A mezítelenség kultuszában vagy az abszolút szexuális szabadságért síkraszálló mozgalmakban olyan ideológiákat kell látnunk, amelyekben felismerhetők a ’paradicsom utáni honvágy’ nyomai…, amely a bűnbeesés előtt uralkodott.” (Mircea Eliade)
„A mezítelenség kultuszában vagy az abszolút szexuális szabadságért síkraszálló mozgalmakban olyan ideológiákat kell látnunk, amelyekben felismerhetők a ’paradicsom utáni honvágy’ nyomai…, amely a bűnbeesés előtt uralkodott.” (Mircea Eliade)

Trizs – Zsidó temető: V. számú sírkő

Oktatás

Általános

Cím
Trizs – Zsidó temető: V. számú sírkő (Veres András: Aggtelek környéki zsidó temetők /fotográfiai gyűjtemény/, 1996, képazonosító: CZ 0611)
Leírás
Veres András feltétlen imperativus által vezérelve több éven keresztül fényképezte és következetes pontossággal dokumentálta az Aggtelek környéki elhagyott, az emberi gyarlóság és a természet által rohamosan pusztuló zsidó temetőket. A Trizs – Zsidó temető: V. számú sírkő című/tárgyú fekete-fehér pozitív fotográfia jogtulajdonosa a szerző és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága (Jósvafő). „A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni… A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan… A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt… Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk. Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt. A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot: 1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában. 2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket… Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizsgálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak… Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt. Helyszíne lehet a zsidó temető a holokauszt-megemlékezéseknek.” (in: Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból? /részlet/, Fórum Társadalomtudományi Szemle, Budapest, 2011/4)

Kompetencia

Műveltségi terület
Szociális és állampolgári kompetencia

Zalaszentgróti fedeles ón serleg - céhpohár I.

Oktatás

Általános

Cím
Zalaszentgróti műves fedeles ón serleg - céhpohár - kupa a XVIII. századból - I.
Leírás
Ón serleg: kerek talp, tárcsa alakú nodus, hengeres test. A kerek fedő kúposan tagolt, fogója váza alakú. XVIII. századi gyártmány. A zalaszentgróti közös céh (kovács, lakatos, bognár, pintér, asztalos, szűcs, szíjjártó, fazekas, kötélgyártó, nyereggyártó) használta, úgynevezett társ-pohár volt, amelyből a céh gyűlésein ittak. „Nem tudom, hogy pontosan mennyi folyadék fért ebbe a serlegbe, de biztosan több, mint egy liter. Így még az is előfordulhatott, hogy mivel a régi céhes világban az inasból legénnyé előlépő fiatalembernek háromszor, négyszer is ki kellett ürítenie ezt a méretes poharat, tehát egészen jó kedve kerekedhetett avatási ünnepségén. A pohár Zalaszentgrótról érkezett a Balaton Múzeum iparművészeti gyűjteményébe és a MaNDA 3D-s adatbázisában járhatjuk most körbe. A társpohár, vagy céhes serleg, kupa mostanra a múzeumok megbecsült darabja lett, de a céhek középkori világában a céhláda mellett a legnagyobb jelentőséggel bíró tárgy volt. Egyrészt alapanyagával, kimunkáltságával, díszítettségével reprezentálta a céh, és rajta keresztül tagjainak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét, másrészt pedig a céhes összejövetelek legfontosabb kellékeként szerepelt. Ezt töltötték meg sörrel, vagy még inkább borral, amiből megfelelő szertartásossággal fogyaszthattak is az arra jogosultak. Akik mindenekelőtt a céhek vezetői, a mesterek voltak, de a társpohár fontos szerepet kapott a mesterré válás előtti szint elérésekor, a legénnyé avatási szertartásokon is. Amikor egyes leírások szerint többször is fenékig ürítvén a poharat, a leendő legénynek innia kellett a király, a helyi földesúr és a céhmester egészségére, majd pedig a céh fennmaradásáért is. (Hogy emellett az avatandó állta a saját és a jelenlevők étel és italfogyasztását is, az csak természetes, de töltenie is kellett és felügyelhetett a kiszolgálásra, az ételek minőségére is.) Zalaszentgrót, vagy régiesen Szent-Grót már a rómaiak idejében is lakott volt, vára 1299-ben, az Árpádok csillagának hanyatlásakor épült a Türje nemzetség jóvoltából. Mátyás alatt a hatalmaskodásra hajlamos, összeférhetetlen Hagymásy család fészkelte ide be magát, és egészen a kihalásukig, az 1650-es évekig birtokolták a települést és az erődítményt. Ami Kanizsa eleste után végvárrá lett és török portyáknak állta útját. A városka 1663-ban lett vásárlás útján gróf Batthyány Ádám tulajdona, és a Batthyányiak megérkeztével megkezdődött a település felvirágzása is. Míg a Hagymásy família a szomszédos nemesekkel, egyházi létesítményekkel való torzsalkodással, kisebb rablóhadjáratok szervezésével, majd a török elleni védekezéssel volt elfoglalva, addig Batthyány Ferenc gróf lecsapoltatta a település mocsarait, utcákat, hidakat építtetett és mindenekelőtt iparosokat telepített az 1776-ban már 143 házból álló városkába. A 3D-ben digitalizált, ónból készült társpohár minden bizonnyal a Batthyányiak idején betelepült iparosok, kovácsok és lakatosok, bognárok és pintérek, asztalosok, szűcsök és szíjártók, fazekasok, kötélverők, és nyergesek közös céhénél volt szolgálatban. Szép formái mellett dísztelensége is szembetűnő, aminek a céh viszonylagos szegénysége mellett más oka is lehet.” (Pálffy Lajos: Ebből többet is megivott, mielőtt legény lett) http://mandarchiv.hu/cikk/2759/Ebbol_tobbet_is_megivott_mielott_legeny_lett

Kompetencia

Évfolyam
Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Kompetencia 2

Évfolyam 2
Szociális és állampolgári kompetencia
„A zalaszentgróti fedeles ón serleg - céhpohár szakrális események rituális tárgyaként funkcionált, mint az együvétartozás, a társas szellemi lét szimbóluma: mesterválasztás, céhládavitel, inas felszabadítása, mesterebéd, legényavatás.” (kobzosBBL)
„A zalaszentgróti fedeles ón serleg - céhpohár szakrális események rituális tárgyaként funkcionált, mint az együvétartozás, a társas szellemi lét szimbóluma: mesterválasztás, céhládavitel, inas felszabadítása, mesterebéd, legényavatás.” (kobzosBBL)

Kertész Sándor: Az idő ablaka

Oktatás

Általános

Cím
Kertész Sándor: Az idő ablaka (akrilfestmény, 1990-es évek)
Leírás
Kertész Sándor festő- és grafikusművész (1990-es évek) című akrilfestménye 2000-től a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében található. „Kertész Sándor festőművész (Kaposvár, 1940. október 29.) 1980-tól a Művészeti Alap, 1988-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A szegedi Tanárképző Főiskola elvégzése után Mezőcsokonyára kerül. A 60-as évek végén kiindulópontként a dekoratív felületekre épülő szürreális nonfiguráció szolgált számára Martyn Ferenc közvetítésében. 1975-től szűkebb lakóhelye, a falu szellemi világa fogalmazódik meg képein. A mindennapi paraszti életet körülvevő tárgyakról, a falusi udvar tartozékait jelentő ócska használati eszközökről készült rajzaiban nem az értékmegőrzés gesztusával, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésével, a szétesés állapotával szembesít. 80-as évek elejétől keltezhető festményeinek is e szociológiai kiindulópontú, karikatúraszerű viszony a meghatározója. Szürreális jelenetei üresen hagyott felületek, szétszóródó tárgyak között játszódnak. Groteszk kiemelések, torzítások, miniatürizált méretek jellemzik e kompozíciókat. A groteszk iránti érzék legtömörebben kis méretű tusrajzokban jut érvényre. Kertész munkásságában a 80-as évek második felében az aktív szituációkat egy befelé fordultabb viszony váltja fel: a személyes vonatkozású lelkiélet foglalkoztatja a szerelem és különösen a nemiség életben betöltött szerepe kapcsán.” (in: Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945-1990., Kaposvár, 1998, 100. p.) „Kertész Sándorra áttételesen hatott ugyan a Szabados János, Honthy Márta, Bors István és Weeber Klára műveiben programszerűen megfogalmazott folklorisztikus igény, alapvető inspirációként azonban korábbi szűkebb lakóhelye, Mezőcsokonya szolgált számára. A környezet apró hordalékvilága után a 80-as évekre egy sajátos, karikatúraszerű viszony lesz képeinek fő atmoszferikus meghatározója, amikor már nem az értékmegőrzés, hanem a hagyományos világkép fokozatos kiürülésének állapotával szembesít.” (Dr. Géger Melinda, Pannon Tükör, 1997/3) “Jelenetei – különösen az utóbbi években – egyre szélesebb pusztákon, egyre üresebben hagyott felületek között játszódnak, szétszóródó tárgyak között. E töredékes elemek és a köztük- körülöttük virtuskodó kis ’angyalkák’ különös ellentéte az irrealitás érzését fokozza a nézőben. A tárgyakat, akárcsak az emberi alakokat, gyakran elhasznált vaspántok, kapcsok, szétfeslő varrások tartják össze. Lazán tákolt és ugyanakkor széthulló szerkezetekből, pót-/végtagokból áll világunk, életünk és néha magunk is. – vallja a festő. Szárnyaink nyomorúságos toldalékok, kisszerű elrugaszkodásaink kilátástalanok, önmagunkra utaltságunk végzetes. Az ember ágaskodó kimozdulásai hiába biztatóak, összecsatolt tartozékai miatt csupán esendő, nehézkes figura. Az érvényesülés szárnyai csak varrottak, a kiröppenés, elszakadás nehéz.” (Dr. Géger Melinda, Új Művészet, 1990/1.) “Alkotásaiban az emberi alakok és az állatfigurák levetvén hétköznapi arcukat, lélektanilag provokatív és finoman ironikus viselkedésformákat öltenek. A mondanivalót éles és finoman ívelő nonfiguratív ecsetvonás teremti meg izzó fesztelenséggel, határozottan és lényegre törően. A megelevenített állatfigurák a polgári erkölcs tudatosan felmagasztalt kontrasztjait vöröslő fényben juttatják kifejezésre. Kertész Sándor disztributív tértechnikát alkalmaz, amely többnyire egy figurát feltételez, s ez egyben a kép támpillére is. Majd a háttérben mintegy támaszként, alig tapinthatóan felsejlik a mű lényege. A mondanivaló, kinyilatkoztatásként jelenik meg karakteres, pontos nonfiguratív vonásokkal, izzó tömörséggel, s a kép ezen igazi magja féken tartja az akadályokat és a konfliktusokat, amelyekbe az élő teremtmények ütköznek. A művész a figuratív és a nonfiguratív ábrázolás között egyensúlyoz, miközben bizonyos érdeklődést mutat az informális költészettan iránt; a szardonikus, északi ihletésű figurák ábrázolásában mértéktartó, szürrealista biomorfizmusra törekszik. Gazdag kulturális örökséget hordozó művei olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az élet labirintusában véget nem érő játék vezérfonala köt össze.” (Dr. Francesca Romana Rossi, Olaszország, Udine, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 1989) “Elnyomjuk, vagy hagyjuk felszínre törni: az élet zenitje körül, mint egy hirtelen támadt fuvallat hozta, ki tudja honnan idelebbenő illatfoszlány, egyre gyakrabban sejlenek fel azok az édes-bús fájdalmas érzések, amelyek megfogalmazásával már oly sokan megkínlódtak. Proust több, mint ezer oldalon kísérelte meg, hogy az Eltűnt idő nyomába eredjen, s Gulácsyt is fogva tartotta az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről. Egy lebbenő függöny…egy elsuhanó madár…egy ablakosztás jelzése…egy nyári nap melege…kinek-kinek saját emléke. Igen, ez a ’több vonulatú gondolatiság’ a Kertész alkotások lényege. Csak az övé, egyedi, egyéni és utánozhatatlan.” (Horváth János Milán, METESZ Székház, Kaposvár, kiállításmegnyitó /szövegrészlet/, 2011)

Kompetencia

Műveltségi terület
Anyanyelvi kommunikáció
„Ebben a borzalomban helyt kell állni és az egyetlen helyes magatartást fenn kell tartani és a valódiság felé az összes ajtókat és ablakokat kinyitni és a valódiságot gyakorolni… Tanúskodni kell. Soha inkább, mint most, az apokalypsis végén.” (Hamvas B.)
„Ebben a borzalomban helyt kell állni és az egyetlen helyes magatartást fenn kell tartani és a valódiság felé az összes ajtókat és ablakokat kinyitni és a valódiságot gyakorolni… Tanúskodni kell. Soha inkább, mint most, az apokalypsis végén.” (Hamvas B.)

A találati lista exportálásához szűkíteni kell a találati listát.