Általános

Cím

Bokály

Leírás

„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Nyugat-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Bokály szarvasábrázolással

Leírás

„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Nyugat-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Ónmázas bokály

Leírás

„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Nyugat-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Bokály sakktáblamintával díszítve

Leírás

„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Nyugat-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség

Általános

Cím

Bokály

Leírás

„Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.” A magyar népi cserépedényeket (szilke, kanta, bokály, butella stb.) fazekasok készítették a 19. század végén és 20. század elején. „Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. (…) Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására.” (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények). A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó nyugat-magyarországi változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a kelet-magyarországi bokállyal. Nyugat-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. (Dr. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények)

Kompetencia

Műveltségi terület

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség